A legutóbbi választás alkalmával már foglalkoztam a demokratikus pártok és a Jobbik összefogásának (akkor még csak) lehetőségéről, és kategorikusan elvetettem. Azóta lefolyt pár köbméter víz a Dunán, és az összefogás is megtörtént, azonban a négy évvel ezelőtti ötlethez képest merőben más tartalommal és formában.

A nagy változás 2018 decemberében, a rabszolgatörvény elleni tüntetéssorozaton következett be: az addig a demokratikus ellenzéktől szeparáltan működő, sőt inkább a Fideszt támogató jobbik megjelent az ellenzéki tüntető között. Elég nagy hátrányban voltak: míg a többiek óta ismerhették egymást, és a tömegben sok régi, akár másik pártból érkező barát üdvözölhette egymást, addig a jobbikosok zárt egységben maradtak. Őket senki nem ismerte, senki nem látta korábban. Nem tudtuk, mennyire bízhatunk meg bennük, egyáltalán mit keresnek ott. Amikor egy-egy politikusuk fölment a színpadra, előre féltünk, hogy mit fog mondani. Ugye nem fogja a régebbről ismert szélsőjobbos dumákat itt elkezdeni, és ezzel lejáratni az egész eseményt? De amikor például Gyüre Csaba vagy az (azóta kilépett) Varga-Damm Andrea mikrofont kaptak, kiderült: nem kell tőlük félni, sőt egészen korrekt és határozott dolgokat lehet tőlük is hallani. A 2019. március 15-i összellenzéki tüntetésen pedig a legtökösebb és leginkább baloldali beszédet maga Jakab Péter mondta.

Jobbikos zászlók a 2019. március 15-i összellenzéki tüntetés első sorában Fotó: Index

Jobbikosok egyébként a tévészékházba belépő ellenzéki képviselők között is ott volt, és akkor is kiderült, hogy a jobbikosok megbízható szövetségesei lehetnek a régebb óta együtt dolgozó ellenzéki pártoknak, ami aztán hosszabb távon is beigazolódott. Ebből is látszik, hogy itt nem csupán egy technikai koalíció következett be: a Jobbik nemcsak tudatosan visszavett korábbi szélsőjobbos retorikájából, de sok esetben szembefordult vele. Történt egy egyértelmű doktrítnaváltás, egy nem csak jelszavak szintjén véghez vitt népi-konzervatív fordulat. Ezzel párhuzamosan a pártnak sikerült megszabadulnia a korábbi vonalhoz képest is keményvonalasoktól, akik ma "A Mi Hazánk" nevű formáció magját képezik.

Igaz, sokak szerint a Jobbik még adós maradt a saját náci múltjával való, átfogó szembenézéssel. De határozott jelek már erre is voltak: a 2020-as szerencsi időközi választáson már teljes ellenzéki támogatottsággal induló Bíró Lászlónak előhúzták egy korábbi zsidózását, amiért ő elnézést kért, és kijelentette, hogy azóta már másképp gondolja. Hogy valójában hogy gondolja, azt természetesen nem tudhatjuk - pont ahogy mások esetében sem, akik mondjuk más pártokban politizálnak, és/vagy még soha nem zsidóztak nyilvánosan. De hogy Bíró László kiállt ország-világ elé, és tett egy ilyen visszafordíthatatlan gesztust, ezt már senki nem tagadhatja le. Még ő sem, ha esetleg vissza akarna térni korábbi énjéhez. És ez vonatkozik az egész Jobbikra is: elindultak valamerre, ahonnan már nincs út visszafelé.

A Jobbik nemcsak vállalható és megbízható szövetséges lett, de tevékenyen hozzá tudott járulni az összellenzék sikereihez a 2019-es önkormányzati választásokon, az akkor kötött helyi és országos szövetségek azóta is működnek. A 2021-es előválasztáson pedig még szorosabbra fűződtek: ellenzéki aktivisták talán még soha nem dolgoztak olyan koncentráltan és összehangoltan, mint azokban a hetekben. Aki megfordult az országos központban, az láthatta: a jobbikosok szervezői munkája és operatív segítsége nélkül nagyon nehéz lett volna azt úgy összehozni. Nem utolsósorban pedig a jobbikos aktivisták is bekapcsolódtak abba a személyes, baráti hálózatba, ami a többi párt aktivistáit régóta összekötötte.

Közben a fideszesek hirtelen fölfedezték a Jobbik náci múltját, ami őket 2018 előtt valahogy még egyáltalán nem zavarta, sőt. És amikor most a NER emberei Horthy-, Wass- és Nyírő-kultuszokat tartanak; amikor hamis emlékművekkel mentegetik a Holokausztot; amikor  száz évvel ezelőttről leporolt menekült- és bevándorlóellenes plakátkampányokat indítanak (ezúttal kaftános zsidók helyett muszlimokról), akik mögött természetesen az őket betelepítő gazdag zsidó áll (Rotschild helyett Soros); amikor faji-vallási alapokon akarják meghatározni, hogy "kivel akarunk együtt élni"; amikor lázárjánosok és kovácsákosok kórusban aggódnak a színfehér Európáért; amikor Orbán Viktor hitet tesz a cigányság szegregációja mellett; amikor lábbal tiporják a melegek és transzneműek normális élethez való jogát; vagy amikor az ország ellenzéki felét szanzsén kirekesztik a magyar nemzet fogalmából - nos akkor kiderül: a fideszeseket a nácizmus egyáltalán nem zavarja. Az már annál inkább, hogy a legutóbbi Pride-ra egy jobbikos politikus is kiment. A Fidesznek a Jobbikkal már régen nem az a baja, hogy náci (volt valaha), hanem hogy ma már egyáltalán nem az.

És most itt tartunk a 2022-es választás kapujában. Az ideális persze az lenne, ha nem kéne több előválasztást tartani, mert nem lenne többé egy mindent központosító állampárt, amivel szemben csak szövetségben lehet föllépni. Ez persze csak választási győzelem és sikeres közös kormányzás esetén képzelhető el. 2026-ban pedig az lesz majd a szép, ha legközelebb már minden párt egymással versenyezhetne egy igazságos és egyenlő terepen. Ebben a versenyben a Jobbik is részt vehet, anélkül, hogy bárkivel szövetséget kelljen kötnie, vagy másnak kelljen vele. A párt egyértelműen átment azon a változáson, ami őt alkalmassá teszi erre, és amivel a leendő Negyedik Magyar Köztársaságban bármely másik demokratikus pártnak méltó ellenfelévé, vagy éppen szövetségesévé válhat.