Igaz, az Erzsébet híd lábánál álló Belvárosi Plébániatemplomba tervezett Horthy Miklós-emlékmise - alighanem a tiltakozások és a bejelentett ellentüntetés hatására - elmarad, azért nem lehetünk nyugodtak: az a politika és diskurzus, ami szerint Horthy Miklós minden megemlékezést megérdemelne [alliteráció!], továbbra is itt él közöttünk, ráadásul kormányzati szinten. Hogy Horthy Miklós személye miért is nem alkalmas arra, hogy bármilyen méltatás tárgyát képezze, akár Holokauszt-emléknapon, akár máskor, már a nyáron kiveséztük. Ekkor Kovács Zoltán kormányszóvivő nyilatkozatán ütköztünk nagyot, aki Orbán Viktor hasonló mondatainak falazott. Boross Péteren és Lezsák Sándoron ma már kevésbé csodálkozunk, róluk eddig is tudtuk, mi fán teremnek. (Lezsák Sándor volt Kövér Lászlóval együtt az egyetlen közjogi méltóság, akit kifütyültek Élet Menetén - épp csak egy héttel a Tormay-szobor felavatása után.) És természetesen sorolhatunk még számos, Horthy-korszakot és Holokausztot relativizáló kormányzati megnyilvánulást, Lázár János különféle bon-mot-itól kezdve, a Szabadság téri emlékművön át az Alaptörvény Nemzeti hitvallásában lefektetett, 1944-es referenciapontig. Ami viszont most leginkább felháborító, az az emlékmise celebrálását eredetileg vállaló Osztie Zoltán plébános bicskanyitogató interjúja a Szemlélek blogon.

Az egy dolog, hogy a plébános úr még mindig nem érti, mi is volt a gond a szervezett emlékmisével. Ő a mai napig abban a meggyőződésben él, hogy a baj a dátum kiválasztásával, konkrétan Auschwitz felszabadításának emléknapjával volt - egyébként Horthy-megemlékezést tartani a világ legtermészetesebb dolga. A riporter  mindezt még többször alá is dúcolja azzal, hogy ezen tényleg nem kell megütközni, hiszen ez errefelé egy szokásos esemény. Nos, ha valahol ez tényleg szokásos, az éppen, hogy nem enyhíti, hanem nagyon is súlyosbítja a dolog megítélését. (Azon viszont nekünk kell elgondolkodnunk, hogy ha ez tényleg minden éves rutin, akkor miért csak most, és miért csak az egybeesés miatt szúrt szemet?)

Persze, imádkozni bűnös lelkekért szép gesztus, elvégre az isteni megbocsátás mindenkinek jár. Valahol Horthy is a körülmények áldozata volt: abba a kisnemesi, urambátyámos világba született bele, ahol a beszűkültség, szociális érzéketlenség és antiszemitizmus a legalapvetőbb normák közé tartoztak - pedig ha rendes emberek között nő föl, ki tudja, még mi mindenre vihette volna. Szóval ha a Belvárosi Plébániatemplom is ilyet hirdetett volna meg, az még tán támogatandó is lenne, sőt máris mindnyájunk kapásból tudná sorolni történelmünk azon alakjait, akiknek a bűnbocsánatra bizony a túlvilágon is nagy szükségük lenne. De olyankor nem szoktak méltató beszédeket tartani, sem a misén, sem utána. Ha a plébános valóban ki akarná engesztelni Horthy bűneinek az áldozatait, ahogy azt állítja - ideértve a leszármazottakat, a meg nem születetteket, illetve azokat, akik csupán a kollektív nemzeti emlékezés jegyében éreznek szégyent a hetven-plusz éve történtek miatt - azt nagyon nem így kéne. Ha csak annyit mond el az interjúban, hogy a katolikus hit szerint bűnbocsánat mindenkinek jár,  és minden bűnös lelki üdve megérdemli az imádságot, akármit követett el, már sokat tompíthatott volna az ügy kimenetelén. De nála még csak föl sem merült, hogy Horthyt bármilyen tekintetben negatívan említse. (Meg az sem világos, hogy ez a katolikus pap milyen alapon érzi magát jogosultnak arra, hogy Horthy bűneiért bárkit kiengeszteljen? Kezdjük ott, hogy Horthy református volt, szóval ma ő is aligha kérne ebből az egész haccaccáréból.)

Fotók a templomról és környékéről: Google Streetview.

A leginkább felháborító viszont az, ahogy Osztie Zoltán a tiltakozókról beszél:

"Akik gyűlölködnek, árkot ásnak, akik szembehelyezkedni akarnak, ők azok, akik ebből világra szóló médiakampányt, hisztériát csinálnak."

Tehát akik a hárommillió koldus Magyarországának kormányzójáról, a hazai antiszemitizmus egyik fő megtestesítőjéről, a Don-kanyar megrendezőjéről, valamint a magyar zsidóság bevagonírozójáról egy ilyen békés és előremutató megemlékezést meg kívánnak zavarni, valójában pont ők szítják a gyűlöletet, ássák az árkokat és keltik a hisztit. Pedig a plébános úr - mint ahogy ez szintén az interjúból kiderül - szabadidejében zsidókat ölelget, sőt nemrég még Heisler Andrással is beszélt telefonon - szóval ő aztán mindent megtesz a békességért, csak hát ezek a.. Kik is? Bizony, ismét előkerül a szalon-antiszemitizmus egyik legkedvesebb toposza: a "hálátlan zsidó". (Apdét: Ez az írás alighanem Lezsák Sándorhoz is eljutott, ugyanis puszta jófejségből  szemléltette, hogyan kell ezt a diskurzust még direktebben és őszintébb meggyőződéssel alkalmazni. Kedves Sándor, köszönjük, ennyi mára elég is volt.)

Tetszenek látni, a plébános úr csak jót akart, de ezeknek itt semmi sem jó. A nagyméltóságú kormányzó úr milyen karakánul megmentette őket, amikor egy tollvonással leállíttatta a deportálásokat - igaz, csak angolszász nyomásra, és amikor már a teljes vidéki zsidóságot elszállították, de ezek még ennek sem tudnak örülni. Meg legutóbb is milyen szép műalkotást kaptak a Szabadság térre, de ezeknek az sem tetszik. Megengedtük nekik, hogy itt éljenek és járhassanak a zsidótemplomaikba, még a Bibijükkel is parolázgatunk, de ezek valahogy mégis mindig azokra a büdös komenistákra szavaznak. Ezek mindent gyűlölnek, ami Magyar és Keresztény, de legfőképp bennünket, mivel a mi keblünkben bezzeg csak úgy duzzad a határtalan szeretet. Dehát ezek.. Tetszenek látni, ezek a krisztusgyilkosok már abba is bele akarnak szólni, hogy mi mikor és kiről misézzünk. "Rekeszd ki őket! Mert ha te nem teszed meg, ők teszik meg veled!" - ahogy a plébános úr egy távoli kollégája is írta egyszer.

Boross Péter viszont tudja az igazságot: a zsidók, mármint a valódi zsidók valójában hálásak Horthynak. A volt miniszterelnök mindezt arra alapozza, hogy Horthy újratemetésén (ahol természetesen mind ő, mind Lezsák Sándor megjelentek, sőt beszédet is mondtak) valaki elhelyezett egy "a hálás budapesti zsidóság" feliratú koszorút. Ha Boross Péter kicsit jobban megerőlteti a fantáziáját, talán még az is beugrott volna neki, ahogy a budapesti zsidóság betoppan a kenderesi kastély kertjébe, lerakja a koszorút, majd sietősen távozik, hogy jelenlétével ne is rondítson bele a temetési jó hangulatba. Közben meg köszönetet mormol az orra alatt vitéz nagybányainak, hogy ama kiugrási kísérlet előtt az őáltala irányított államapparátus milyen proaktívan közreműködött a magyar zsidóság elhurcolásában.

Eddig legalább voltak a jó zsidók: a jobboldalt támogató, szabályt erősítő kivételek, meg voltak a rossz zsidók, akiket valahol az ÁVH-SZDSZ-egyenesen lehetett elhelyezni. De most már tudjuk: csak jó zsidók vannak, akik meg nem azok, azok minden bizonnyal nem is zsidók. A Nemzet Hóbaglya már nem csak azt mondja meg implicite, hogy melyik zsidó lehet magyar, hanem azt is, hogy melyik zsidó lehet zsidó. Ugyanő mesélte saját gyerekkori élményeire alapozva azt is, hogy Magyarországon még a vészkorszakban sem volt tapasztalható semmi antiszemitizmus, hiszen amikor a zsidók valahogy nekiálltak üldöződni, voltak páran, akik mégis jó fejek maradtak velük. Az sajnos nem derül ki, hogy ha a Horthy-korszak maga volt a tündérmese, akkor miért is "zavarja mérhetetlenül", hogy az emlékmise egybeesik a haláltábor emléknapjával, ha utóbbihoz Horthy Miklósnak a világon semmi köze nem volt. Kicsit azért mégis reményt keltő, hogy ezek szerint valahol ő is érzi: civilizált világban vérciki az, amit a mai magyar jobboldal itt Horthy Miklós emlékezetével, a kereszténységgel, meg úgy egyáltalán egész Magyarországgal művel.