Mikor? Melyiket?

Valamikor jó tíz éve az egyik kereskedelmi csatorna riportere megszólította az utca emberét, elé tartva egy nagyimrés és egy kádárjánosos kitűzőt, hogy ő melyiket helyezné föl magára? Az általános döntésképtelenség elég megdöbbentő volt, főleg mert csak a kisebb része eredt ideológiai meghasonulásból. A nagyobb része bizony súlyos tudatlanságból fakadt. Ám ami a legjobban zavar, hogy - bár a választásom már akkor is egyértelmű volt - még nem tudtam volna egzaktul megindokolni. Azóta eltelt pár év, és a válasz is meglett, íme:

1. Kádár János

Kádár János

Kádár János három évtizeden át tartott fenn egy egypártrendszeri diktatúrát, ami már önmagában elegendő ok arra, hogy minden XXI. századi demokrata élből elutasítsa. Ehhez szinte csak adalék az 1956 utáni kivégzések sorozata, ami egészen 1963-ig tartott, és szintén Kádár János-vezette magyar állam műve volt.

A magyarországi migránsügy új fordulatot vett - vagyis a francokat: a maga megszokott medrében ért el újabb bólyát, amikor kiderült: a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal sertéshús-tartalmú konzervet adott a többségében muzulmán menekülteknek. Ez persze még mindig több, mint az a nagy büdös semmi, amit a magyar államtól a nyári hónapok alatt kaptak, de azért rávilágít államgépezetünk egy újabb torzulására.

Aki kutyakakiba lép, az ne csodálkozzon, ha nem engedik be rendes helyre – akkor se, ha nem direkt volt, és még az illető maga se vette észre. Márpedig sajnos a széljobberkedés nem olyan kaki, amit egy egyszerű cipőkefével el lehetne tüntetni, főleg ha az ember olyan helyen készül fellépni, ahol erre különös szenzor működik – például egy zsinagógában. (De szép lenne, ha ilyen szenzorokért nem kéne a budapesti Dohány utcáig menni, hanem komplett magyar társadalomban fellelhető lenne, állandóan bekapcsolt állapotban.)

Minap Bács-Kiskun megyében járva különös plakátra lettem figyelmes, ami a dunapataji Szelidi-tó partján, idén július 31. és augusztus 2. között megrendezésre kerülő Gasztro Fesztivált hirdette. (A plakát hozzáférhető hivatalosan itt, vészhelyzet esetén itt, vagy a képre kattintva.) A meghirdetett programok nagyjából mind a magyaroktól-magyarokhoz-magyaroknak-magyarokba témakörben mozognak, például a szalagcímben meghirdetett Magyarok Vására, vagy hogy az egyik fellépő a nemzeti rockot játszó Ismerős Arcok. Illetve az volt még feltűnő, hogy a megnyitó résztvevőiként fölsorolták a Bács-Kiskun Megyei Közgyűlés jobbikos képviselőit (Szűcs Imre közgyűlési profilja kihagyhatatlan), illetve hogy a szombati mezőgazdasági fórumot Magyar Zoltán, az Országgyűlés érintett szakbizottságának jobbikos alelnöke tartja. Ennek okára nem sokkal később szintén ráakadtam, történetesen a lap alsó sarkában, a két főszponzornál: Dunapataj Község Önkormányzata, valamint a Jobbik Magyarországért Mozgalom. Így, egymás mellett.

A blogger előszava:

Eleinte én is haragudtam Reem Sahwil-ra: élő műsorában felébreszti Angela Merkel és a nyilvánosság részvétét, majd kifejti, hogy Izralenek el kell tűnnie a föld színéről. Aztán elolvastam az egész Die Welt-interjút, és rájöttem, hogy nem szabad ugyanazokat a hibákat elkövetni, mint a lap riportere. Például egy tizennégy éves kislánytól nem szabad teljes jártasságot várni világpolitikai kérdésekben. Másrészt meg a riporter tudja, hogy Reem információi saját történelméről helytelenek, de az igazságot mégsem árulja el, még az olvasónak sem. Például hogy a palesztin menekülteket NEM Izrael üldözte el, hanem a saját arab vezetőik - illetve hogy a palesztin menekülttáborokat nem úgy kell elképzelni, mint a debrecenit vagy bicskeit, sem mint egy afrikai sátorvárost, hanem mint egy bármilyen másik közel-keleti arab települést, csak ezzel a hivatalos közigazgatási kategóriával.

Az interjúban egyébként Reem Sahwil nem beszél zsidókról vagy Izrael elpusztításáról, csupán egy vágyálomról, ami kimerül az ország átnevezésében és az ősei földjére való visszatérés lehetőségében. De mindnyájan jól tudjuk, hogy soha nem fogja Németországot otthagyni Palesztináért, és ha valóban élne-halna a fejkendőért, már régen hordaná. Érintőlegesen még a homoszexualitás témája is szóba kerül, de Reem azzal kapcsolatban sem viselkedik ellenségesen. Tehát nem egy agymosott dzsihádistával van dolgunk, hanem csupán egy kiskamasz tinilánnyal, aki egy nyugati demokráciában nő éppen fel, most nyílik az értelme, csak éppen az otthonról hozott hazaffyas szólamokat még nem vizsgálta felül. Ám azzal a nyitott gondolkodással, ami neki van, az is bármikor megtörténhet.

Íme a teljes interjú:

Ahogy a világot a híressé vált menekült kislány látja
Die Welt, 2015.07.26. - Per Hinrichs interjúja

Mióta a kancellár asszony előtt könnyekben tört ki, az egész ország Reem-ről, a palesztin kislányról és a német menekültpolitikáról beszél. Egy súlyos helyzet és egy súlyos a vélemény Izraelről.

 A rostocki 14 éves Reem Sahwil-t már az utcán is megismerik.
Ettől mindig megilletődik. (Kép: Gordon Welters)

Orbán Viktor tusványosi beszédében valóban nem hangzott el semmi új. Az is már elég régi rögeszméje, hogy a baloldaliak nem magyarok. Konkrétan a 2002-es, Kossuth téri „kétmilliós” reichsparteitag óta zeng a fülünkben, hogy „mindenki hozzon magával „a haza nem lehet ellenzékben”. Mármint ha esetleg a Fidesz el is vesztené a választást, és esetleg az MSZP megnyerné azt, akkor is mindenki nyugodjon meg: akkor is a Fideszé az örök legitimitás, mert ők – és szavazóik – a „haza”. Persze efféle diskurzusok korábban is keringtek a magyar politikai közbeszédben, de csak a szélsőjobboldali MIÉP környékén, aminek a táborát a Fidesz ebben a kampányban sikeresen föl is szívta (majd később kinevelte belőle a Jobbikot). Idősebbek emlékezhetnek arra is: ez volt az a kampány, amikor a Fidesz egy nemzeti jelképet: a kokárdát nevezte ki saját pártjelvényének. Ekkor szakadt ketté az ország kokárdásokra és kokárdátlanokra, jobbakra és rosszabbakra, magyarokra és baloldaliakra.

A szeretet ereje. Orbán Viktor a Kossuth téren, 2002-ben.

Azt már korábban megírtuk, hogy az MLSZ szurkolói kártyás rendszere miért volt teljesen fölösleges és kontraproduktív - míg ezt idén nyáron meg nem szüntette, pontosabban klubok saját hatáskörébe nem helyezte. Ám míg az ország többi NB1-es klubja eltekintett bármilyen kártyától, addig a Ferencvárosi Torna Club - éppen erre hivatkozva - egy saját, nem csak haszontalan, de igazságtalan és kirekesztő rendszert vezetett be.

Schiffer András minap megkérdezte fészbúkilag, hogy

Vannak emberek, akik már azzal se mondanak igazat, amit kérdeznek - na Schiffer András pont ilyen. Párhuzamot von két teljesen különböző okságú és természetű politikai jelenség között. Szerencsére az erre kommentelők többsége is azt válaszolta, hogy "sokban", és némelyek rá is mutatnak, hogy az Izraelben épített fal - bár valóban nem túl szimpatikus megoldás - mégis védelmi funkciót lát el, és elég hatékonyan. Elég csak fellapozni a a palesztin öngyilkos merényleteket felsoroló wiki-oldalt - különösképpen a 2000. októbere és 2006. márciusa közötti időszakot, majd a merényletek számának alakulását a fal megépítése után. (Külön tanulságos a merénylőnek küldött gyermekek listája, akiket pláne nehéz lenne egyfajta "palesztin nemzeti ellenállás" dicsőséges mozzanatként elkönyvelni.) Tehát Izraelben a terrorizmus tapintható valóság, nem csupán egy olcsó kampányfogás, amivel a kormánypropaganda el tudja terelni a figyelmet a saját disznóságairól.

Ideig-óráig úgy tűnt: Schiffer András agymenése megkapja méltó jutalmát, ám akkor berobbant a Válasz.hu egy bizonyos Zsuppán Andrással, aki tökösen megvédte a magyar-szerb határzárat, miközben "anélkül, hogy a mérgezett izraeli-palesztin vitába bele akarna bonyolódni", akkora blődségeket állított Izraelről és Palesztináról, hogy én szégyellem magamat, hogy ilyen emberekkel kell majd egy szögesdróton belül élnem.

Egy kis felhomályosító széljobbereknek: a Saul fia NEM a holokausztról szól. Bár még jómagam sem látam, azért azt lehet tudni: nem egy színes-szagos-szélesvásznú filmeposz, aminek célja a holokausztról való, audiovizuális ismeretterjesztés. Arra ott van a Pázmány, aminek a kötelező holokauszt-oktatásán felháborodók bizonyították be a legjobban, hogy valóban szükség van a téma oktatására. Csak mondjuk nem egyetemi szinten, sőt elvileg a középiskolai történelem érettségin a szükséges ismereteket már mindenkinek el kell sajátítania, akit később a felsőoktatásba engednek. Szóval itt általában az oktatással vannak óriási bajok, illetve azzal a közvélekedéssel, ami szerint a holokauszt a zsidók ügye, amiről jófejségből megemlékezünk, csak ne vigyük túlzásba - ahelyett, hogy a legsúlyosabb nemzeti tragédiánkként tartanánk számon, ami az összmagyarság ügye, származástól és pártállástól függetlenül. (Márcsak azért sem jó a túl sok emlékezés, mert akkor a köztudatba beivódik, hogy az olcsó populizmus és uszítgatás milyen következményekhez vezethet, márpedig az megcsappanthatja egyes mai pártok és politikusok népszerűségét.)

Nem túl elegáns, hogy mióta kijött az Omega felcsúti koncertjének a híre, azóta divat lett Omegát fikázni. Legutóbb a Magyar Narancsban jött ki egy írás, ami szerint az Omega utolsó értékelhető mozanata az 1977-es Időrabló lemez volt. Ezzel azért vitatkoznék, ugyanis az 1978-as Csillagok útján, de még inkább az 1979-es Gammapolis is nagyon ott volt, sőt még az 1981-es Az arc, valamint az 1982-es Omega XI. is egészen vállalhatóra sikerült. Ezután egy pár év kihagyás után  sajnos kicsit átmentek szintipopba, majd Iron Maiden-be (de még ebből a korszakból is lett két sláger: a Fekete pillangó és a Babylon) - végül kisebb-nagyobb visszatérések után eljutottak a 2006-os, Égi jel című trash metál borzalomig, ami mindezidáig az utolsó albumuk, és remélhetőleg az is marad. Tehát aki szerint az Omega Felcsúttal szembeköpi saját életművét, annak üzenjük: ez már kilenc éve megtörtént. 

Ynetnews

A védelmi miniszter három hónapra tervezett próbaintézkedése miatt a palesztinoknak ugyanazt a pontot kellett volna használniuk az Izraelbe történő be- és kilépésre.

Yoav Zitun, AFP

Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök szerdán felülbírálta Moshe Ya'alon védelmi minisztert, és órákkal a bejelentése után visszavonta azt a tervezetet, ami a ciszjordániai buszokon elkülönítette volna a palesztinokat az izraeliektől.

A Mikor? Melyiket? blog idén is megtartja saját eurovíziós pontozását. A felhozatal sajnos töredék annyira nem erős, mint tavaly, így sajnos az első helyeken sem találni kiemelkedőt, viszont az dilemmát okozott, hogy mit kéne még a végére passzírozni, hogy meglegyen a tíz helyezett. Végül sikerült, de sok öröm sajnos nem lett benne. Főleg, hogy három, általunk nem is olyan rossznak tartott szám már az első elődöntőn kiesett.

1 point goes to: Ciprus - Kis könnyed, érzelmes, lírai darab, Eric Clapton szellemét idézve. 

Mostanában elég sokszor kell kiállnunk a tolerancia próbáját. Képünkbe lett tolva a "nemzeti konzultáció a bevándorlásról és a terrorizmusról" - azaz az állami hecckampány azok ellen, akik minálunk keresnek menedéket, háború vagy éhhalál elől. Már a cím összefüggésbe hoz két különböző fogalmat - a bevándorlást és a terrorizmust - amiket biztosan össze lehet valahogyan kapcsolni. Miként a Jobbik legszívesebben a cigányságról és a bűnözésről konzultálna, én meg mondjuk Bartók Béláról és a bérszámfejtésről, mert hát biztosan vannak bérszámfejtők, akik szeretik a II. hegedűversenyt vagy a Román(!) népi táncokat, csak ugye a háttérhatalmak nem engednek statisztikákat készíteni erről. De nem is kell, mert ugye a nagy igazságot mindenki tudja. A lényeg, hogy gazdasági problémák esetén a külső betolakodókat és random embercsoportokat kell stigmatizálni, még akkor is, ha a propaganda jóval többe kerül, mint amennyit az állam a bevándorlókra és a menekültekre költ.

A megfelelő megfontoltság

Már régóta érik egy cikk a halálbüntetés témakörében, és most - kinek másnak is hála, mint Orbán Viktornak - valóban aktuálissá vált. Szeretnék elrugaszkodni attól a két, végletes vélekedéstől, miszerint a halálbüntetéstől aztán hipp-hopp rend lenne, illetve hogy a halálbüntetés az állam eszetlen öldöklésének az eszköze. Ennek a kérdésnek jóval több aspektusa létezik, és amíg eljutunk egy, a XXI. században is korszerű, a civilizációs normáinknak megfelelő, humánus, hatékony válaszra, körbe kell járnunk jó néhány szempontot. (Nem célom a téma relativizálása, csupán nem szeretek súlyos és fontos témákat tőmondatokkal elintézni.)

A halálbüntetést mindig is elleneztem, de bővebben csak akkor láttam mögé, amikor olvastam a kékfényes Szabó László 13 bíró emlékezik című riportkötetét. Ennek rögtön az első fejezete foglalkozik a halálbüntetés kérdésével, amiben Dr. Lomjapataky Béla mesél az 1966-os, mezőtúri ötös gyilkosságról, aminek vádlottját: Burai Árpádot ő maga ítélte halálra.

"A tárgyalás előtt, amint említettem, abból indultam ki, hogy nincs semmi bizonyítva, tehát a tárgyaláson kell önmagam számára a bizonyítékok logikai láncolatát felállítanom. Ez mindig érvényes parancs a bíró számára, de itt még erőteljesebben jelentkezett! Igyekeztem folyton arra gondolni, hogy kételkednem kell ezen a tárgyaláson mindenben, csak így juthatok biztonságos következtetésekre. Ezt kellett tennem, már csak azért is, mert itt közbeeső megoldás nem lehetett. Vagy halálra ítélem bizonyítottan, teljes meggyőződéssel, mint ötszörös gyilkost, olyan ítélettel, amelynek a bizonyítottságát immár a Legfelsőbb Bíróság is elfogadja: vagy pedig felmentjük teljesen, végérvényesen. S ez a két lehetőség bennem is nagy feszültséget keltett. Ez tette az ügyet igazán különlegessé..."

Szabó László: 13 bíró emlékezik 
Minerva, Budapest, 1975. 13.-14.old.

A megfelelő megfontoltság

Már régóta érik egy cikk a halálbüntetés témakörében, és most - kinek másnak is hála, mint Orbán Viktornak - valóban aktuálissá vált. Szeretnék elrugaszkodni attól a két, végletes vélekedéstől, miszerint a halálbüntetéstől aztán hipp-hopp rend lenne, illetve hogy a halálbüntetés az állam eszetlen öldöklésének az eszköze. Ennek a kérdésnek jóval több aspektusa létezik, és amíg eljutunk egy, a XXI. században is korszerű, a civilizációs normáinknak megfelelő, humánus, hatékony válaszra, körbe kell járnunk jó néhány szempontot. (Nem célom a téma relativizálása, csupán nem szeretek súlyos és fontos témákat tőmondatokkal elintézni.)

A halálbüntetést mindig is elleneztem, de bővebben csak akkor láttam mögé, amikor olvastam a kékfényes Szabó László 13 bíró emlékezik című riportkötetét. Ennek rögtön az első fejezete foglalkozik a halálbüntetés kérdésével, amiben Dr. Lomjapataky Béla mesél az 1966-os, mezőtúri ötösgyilkosságról, aminek vádlottját (és minden bizonnyal elkövetőjét): Burai Árpádot ő maga ítélte halálra.

"A tárgyalás előtt, amint említettem, abból indultam ki, hogy nincs semmi bizonyítva, tehát a tárgyaláson kell önmagam számára a bizonyítékok logikai láncolatát felállítanom. Ez mindig érvényes parancs a bíró számára, de itt még erőteljesebben jelentkezett! Igyekeztem folyton arra gondolni, hogy kételkednem kell ezen a tárgyaláson mindenben, csak így juthatok biztonságos következtetésekre. Ezt kellett tennem, már csak azért is, mert itt közbeeső megoldás nem lehetett. Vagy halálra ítélem bizonyítottan, teljes meggyőződéssel, mint ötszörös gyilkost, olyan ítélettel, amelynek a bizonyítottságát immár a Legfelsőbb Bíróság is elfogadja: vagy pedig felmentjük teljesen, végérvényesen. S ez a két lehetőség bennem is nagy feszültséget keltett. Ez tette az ügyet igazán különlegessé..."

Szabó László: 13 bíró emlékezik 
Minerva, Budapest, 1975. 13.-14.old.

Azt már elegen kivesézték, hogy az Új Színház közös Radnóti-Wass estje (nekem is kínos ezt a két nevet egymás mellett leírni) mitől is velejéig ízléstelen. Nem csak mert az egyiket pusztán a származása miatt üldözték, a másikat meg bizonyos háborús bűnök elkövetéséért, és mert végig azt az oldalt szolgálta, ami az egyiket üldözte - hanem mert kettejük irodalmi tevékenysége össze nem vethető egymással. Mondhatnánk azt, hogy az egyik költő volt, a másik író, szóval már csak ezért is fura kettejük verseiből közös estet rendezni. De nem mondhatjuk, mert az egyik valóban költő volt, a másik viszont nem volt író. Erre pedig nem más világít rá, mint az ő nagyságát hirdető tévéfilm, amiben először Barta Zsolt Rékasi Károly követeli szorulásos fejjel az ő hegyeinek a visszaadását, miközben sok érdekes adalékot megtudhatunk Wass Albertről is. Például:

Mint ahogy azokat az embereket sem értettem soha, akik egy rendezvényre csak kiabálni mennek (kivéve, ha focimeccsről van szó), úgy azokat sem értem, akik azért nézik a közmédiát, hogy jót szörnyülködjenek. Jómagam nem vagyok ilyen, ennélfogva lila gőzöm nincs arról, ki a frász az a Borsa Miklós, és nemhogy az utcán nem ismerném fel, de most, hogy az ő arca floodolja el az össze hírportált (merthogy valami állat pont őt találta elnáspángolni), most se rémlik, hogy valaha láttam volna. Nemrég találkoztam az új M1-nek egy hirdetésével, amin az egész stáb sorban áll, de azon se találtam egyetlen ismerős arcot se. Pedig elvileg ott már találkoznom kellett volna Borsa Miklóssal, dehát annyira jelentéktelen szegény, hogy abszolút semmi nyomot nem hagyott az emlékezetemben. (A régebbit, a Gulyás Istvánt talán megismertem volna, de őt is csak azért néztem meg annak idején, mert a neve miatt először azt hittem: a sportriporter Gulyás László tért vissza, csak mintha időközben plasztikai műtéten esett volna át.)

A múlt hétvége egészen jól alakult: pont egy napra esett húsvét szombat, széder este és április négy, ráadásul az MTK is győzött. Ehhez képest ezen a hétvégén döntetlent játszott a tök utolsó Dunaújvárossal, a Fradi beelőzte a tabellán, Tapolcán meg a Jobbik jelöltje nyerte az időközi ogy-választást. Nagyjából ennyi történt az elmúlt másfél hétben, és egyik esemény sem érdemel nagyobb körítést.

Abban igaza van sokaknak: alaposan meg kell vizsgálni, hogy mi vezetett a Jobbik sikeréhez, illetve mi vezetett volna sikerre a Jobbikkal szemben? Ám ebből még nem tudjuk meg, mi lenne az aduász a 2018-as győzelemre, hiszen más körzetben ugyanez nem feltétlen működött volna. A Jobbik állítólag helyi ügyek felkarolásával győzte meg a választókat - ám két hónappal korábban, Veszprémben Kész Zoltán fő jelszava a kétharmad lebontása volt, és neki ez jött be. Érthető, hogy az MSZP-nek nem volt oka egy hirtelen stratégiaváltásra, ha ez egyszer (sőt Újpesttel együtt már kétszer) már sikeresnek bizonyult. A Fidesznek meg korábban sem volt más, mint az erőpolitika és Orbán Viktor személyes varázsa, szóval ennél többet ha akart se tudott volna bevetni. Az is örök vita tárgya, hogy egy országgyűlési választáson, még ha időközi is, a helyi kampány vagy a helyi ügyek mennyit nyomnak a latban - szóval minden elemzés és okoskodás a tapolcai választásról csak az utólagos jólmegaszondások tömegét növelheti. (Ez is.)

Érdeklődve olvastam az Üvegplafon blogon Puskás Panni cikkét a húsvét hétfőről, pontosabban hogy nőknek milyen kényelmetlen és megalázó szituációkat kellett évtizedekig, évszázadokig, társadalmi konvencióból eltűrniük, csupán férfi társaik szórakoztatására - mindezt a locsol(kod)ás népi hagyományára hivatkozva. Éppen csak azt nem említette, hogy húsvét után mindig rengeteg lány kapott (akkoriban gyógyíthatatlan) tüdőgyulladást, tehát a humorosnak szánt, vödör vízzel leöntéssel nem a lányok ruhájának az összepiszkolása jelentette a legnagyobb gondot. Szóval teljesen megértem a cikk írójának viszolygását a húsvét hétfőtől, mindezzel együtt viszont őszintén sajnálom, hogy neki erről az ünnepről ilyen sötét emlékei maradtak.

Húsvéti locsolás (Kazár, Nógrád m.), in: Magyar Néprajzi Lexikon

Nemrég bukkantam erre a Ludas Matyi örökzöldre 1946-ból, és hogy-hogy nem az Erőforrás-minisztérium fantasztikus szótára jutott eszembe. A minisztérium nem tett mást, mint leporolta és Horthy-korszak avíttas, távolságtartó szóhasználatát, és alkalmazta mai környezetre. Miközben az egész politikai rendszerrel is ez történik, aminek a legújabb dogmatika csak az egyik tünete. A második világháború utáni időkben is megvolt ennek az irányvonalnak a képviselője: Mindszenty József bíboros, aki maga szeretett volna egy egyszemélyi központú, tekintélyuralmi rendszer élére állni, és akit mai magyar jobboldal is példaképének tart. Ezzel szemben a Ludas Matyi a Magyar Kommunista Párt vicclapja volt, így hát keményen lecsapott az említett reakciós elemre. Szóval míg jobboldali oszlop az ún. "humor" kategóriáját képviseli, addig a baloldali a komoly műfajt, és ez szintén ad okot némi elgondolkodásra - főleg, hogy már annak a végét is láttuk. Íme:

HOGY MONDJÁK MAGYARUL?
- Ludas Matyi nyelvleckéje -

Miután 2005-ben Izrael a zsidó lakossággal együtt kivonult Gázából, a Hamasz puccsal átvette a hatalmat. A Hamasz egyetlen célja pedig Izrael teljes elpusztítása, ezért rendszeresen rakétákkal lövöldözi az izraeli városokat. A kilövőállásait, raktárait és búvóhelyeit pedig rendszeresen lakott területekre telepíti: lakóházak tövébe, vagy iskolák és mecsetek alá, és a polgári lakosságot használja élő pajzsként. Így Izraelnek ezeket nagyon nehéz kiiktatnia ártatlan áldozatok nélkül, ezért amikor néha megpróbálja - mint pl. 2014 júliusában - akkor is mindent megtesz az ott lakók védelméért. Például a katonai akciókat megelőzően röplapokon és/vagy sms-ben(!) értesíti a lakosságot, a célponttá vált lakóházak lakóit pedig telefonon felhívja, vagy figyelmeztető hangbombát küld, egy perccel a kilövés előtt. Egy perc persze nem túl sok, de az emberélet megmentésére éppen elég. Ám a Hamasz fegyveresei ilyenkor mindig lezárják a városból kivezető utakat, az értesített házak lakóit pedig nem engedik ki a házból, vagy éppen fölterelik őket a tetőre - miközben a védelmet jelentő pincéket a fegyvereknek és saját maguknak tartják fönn. Ez miért is jó a Hamasznak? Egyrészt mert a vallási fanatizmus nem ismer határokat, másrészt mert a halott gyerekek képeivel ilyenkor jól körbe lehet turnézni a világot, be lehet szedni az adományokat, amiből pedig még több fegyvert lehet vásárolni.

Tehát nem csak az a manipuláció, amikor egy képet megfotosoppolnak, hanem például az is, amikor csak a képaláírásban állítanak valótlant (pl. amikor Szíriában készült képeket állítanak be gázaiként). Vagy csupán elhallgatnak pár olyan tényt, ami némileg más fénybe helyezné az ábrázolt szituációt - például, hogy Gáza egy terrorállam, ami a saját lakossága ellen követi el a legnagyobb emberiség elleni bűnöket. Ehelyett a Hamasz-propaganda a nyugati világot érzelmileg akarja befolyásolni (egy halott kisgyerek láttán kiben nem megy föl a pumpa?), Gázát pedig a gyenge, ártatlan, védekező félként bemutatni. Így azt sem kérdezi meg senki, hogy ha Izrael valóban népet akarna irtani, akkor miért szórakozna házak becélzásával, ha amúgy az egész Gázai övezetet másfél perc alatt földig tarolhatná? Vagy miért látja el az ottani polgári sebesülteket, és miért szállítja oda folyamatosan a vizet és az áramot, ingyen és bérmentve? Vagy ezek az infók már nem jutnak el mindenkihez? Persze, hogy nem. A hangoskodásnak nem csak az a célja, hogy mások meghallják, hanem hogy a hangoskodónak ne kelljen meghallania másokat. 

A baloldali kép gyakori vendég a "Free Palestine" oldalakon: egy vérző fejű kislányt látunk, aki előtt egy fegyveres izraeli katona áll. A jobboldali képen ugyanő, kicsit távolabbról. Ezen a képen jól látszik, hogy a katonák éppen az orvosi ellátásában segédkeznek.
forrás: innen és innen

Időről időre előkerül az ügynökmúlt és az akták felnyitásának a kérdése. Ha ez valóban a volt rendszerrel való leszámolást és a múlt feldolgozását segítené, az tényleg végtelenül hasznos lenne - kár, hogy ez egyedül arról szól, hogy mindenki ráhúzhassa a vizes lepedőt a politikai ellenfeleire. Minálunk úgyis mindenkit kategorizálni szoktak valamilyen oldalinak. Ha baloldaliról derül ki, hogy ügynök volt, az mindig remek alkalom egy jó kis kommunistázásra, ha jobboldaliról, akkor meg mit kommunistázik, ha egyszer ő is nyakig benne volt? Persze ha jóbarátról derül ki, akkor őt csak megzsarolták, sőt nem is tudott arról, hogy be van szervezve. De ha valakiről a másik oldalon, akkor azonnal szégyellje össze magát és takarodjon a közéletből.

Soha nem értettem azokat, akik direkt oda mennek, ahova nem is akarnak. Engem például nem különösebben érdekelt Orbán Viktor március 15-i beszéde, ezért nem is mentem el a Múzeumkertbe aznap délelőtt. Vagy Hofi Géza szavaival élve: "Én se mennék el, ha ő beszélne. Vagyis elmennék - jó messzire." De hogy valaki csak azért jelenjen meg egy állami ünnepségen, hogy helyben elmondhassa: mennyire utálja Orbán Viktort, annak tényleg nincs sok értelme. Nem beszélve arról, hogy ez nem is túl demokratikus, hiszen miatta azok sem hallják, akik viszont szeretnék nyugodtan meghallgatni a NER aznapi állását. Aki viszont csak fütyülni megy, annak eleve tök mindegy, hogy a beszélő mit fog mondani. Annak csak az a fontos, hogy a saját hangját jól hallja, aztán hátbaveregesse magát, hogy ő bezzeg oda mert menni, és milyen keményen jólmegaszondta.

Ezt a bejegyzést eredetileg nőnapra időzítettem, de egy csúnya gyomorrontás még egy férfi nőnapját is jól el tudja rontani.

Szóval ez a nőnap fura dolog. Mert eredetileg azért jött létre, hogy emlékezzünk a nők küzdelmére, ami a munka világában és a közéletben való részvétel jogához vezette őket, és gondoljunk arra is, hogy sajnos a világban még számos ország van, ahol ez még messze nem valósult meg. A nőmozgalmak célja soha nem valamiféle kivételezett helyzet volt, hanem hogy azonos jogokkal rendelkezhessenek, mint férfi nemű embertársaik. Éppen ezért ezt a napot inkább a nemek közötti egyenlőség napjának kéne hívni. 

Részelt Bertold Ulsamer Gyökerek nélkül nem lehet repülni c. művéből. A könyv amúgy pszichológiai témájú és a Hellinger-féle családfelállítás módszeréről szól, illetve arról, hogy a családban elfojtott indulatokat és komplexusokat az utódok hogyan hordozzák magukban tovább, akár generációkon is át. Ehhez kapcsolódik a kollektív emlékezet (azaz a történelem) által az egyénre pakolt mentális örökség témája is. Tehát nem egy történészi vagy politológiai igényességű műről van szó, de azért ez a mű is tartalmaz néhány megfontolni való gondolatot, főleg ami a bűn és adósság közti különbségtételt taglalja.