Mikor? Melyiket?

Sajnálom, de én enyhén szólva nem olvadtam el Orbán Viktor videóüzenetétől. Első látásra tényleg úgy tűnik, mintha beadta volna a derekát a tüntető hallgatóknak, de kicsit megpiszkálva kiderül: ezek megint csak szóvirágok, amiket csak kicsit szét kell szedni, hogy kiderüljön: ugyanazt a bóvlit akarja újra eladni, amit most vittek vissza neki cserére, számla ellenében.

Hej, de szeretnék most középsulis lenni! Amikor én voltam gimis, akkor még nem voltak ilyen tudatosak, a saját és környezetük jövőjéért felelősséget érzők, mint most. Talán még a régimódi, poroszos neveltetés utóhatása, hogy nem hittük el, hogy mi ilyesmivel elérnénk bármit is. Meg aztán nem is volt miért, pedig annak nagy része is az Orbán-kormány alatt zajlott. Persze 2002, amikor az egész ország meghülyült, akkor az minket se hagyott hidegen, de hogy bármiért is random sztrájkba kezdjünk, ez meg se fordult volna a fejünkben. De ez már az új generáció, a Z, a digitális bennszülöttek, akik már a szabad világba születtek, ehelyett nem ismernek semmilyen alternatívát, és köszönik, nem is akarnak. Meg azért valljuk be: gimnáziumba leginkább a középosztály gyermekei járnak, akiknek a Maslow-piramis alsóbb fokai eddig ki voltak elégítve, és így már a személyes önmegvalósítás, a szabadság is fontos szükséglet. Ebből márpedig nem kívánnak engedni, és azt se veszik be, hogy a szabadság csorbítása lehet ára a magasabb életszínvonalnak, pláne hogy éppen az ő rétegük az, aminek az eddigi, viszonylag biztos egzisztenciája is közvetlen veszélybe került.

Fotók: Index

"Magyarországot megvédi kormánya." - Esküszöm, én így hallottam Rogán Antal utolsó szavait, csak a híradásokból tudtam meg, hogy az valójában(?) "Magyarország megvédi polgárait" volt. Végülis mindegy, nagyon szép beszédet mondott a polgármester úr, röviden: nagyon nem szabad engednünk, hogy a vészkorszak visszatérjen, és hogy ő is meg akarja védeni a gyerekeit a nácizmus borzalmaitól. (Mi van, elköltözik otthonról? - kérdeztük páran.) De ennél jóval többet vártunk. Például hogy elnézést kér, amiért a Jobbik a Fidesz erőforrásait, listáit, alkujait, szövetségeit, gyűléseit használta éveken keresztül, és ő is megbánta a 2006-os belvárosi fideszmiépjobbik szövetséget. Még ha mondta volna is azt, hogy bocsánat, nem tudták, hogy ezek nácik, vagy csak azt hitték, hogy ezzel meg tudják őket kötni - nyilván tudnánk, hogy ez nem igaz, de legalább a próbálkozást, a szánalmas mosakodást értékeltük volna. De így a nemes szavai csak hiteltelen szóvirágokként hullottak a földre. Vagy legalább azt mondta volna, hogy még egyszer átgondolják a Nemzeti Alaptantervet, és mégse lesz benne Wass, Nyírő és Tormay, ellenben Radnóti továbbra is marad, és József Attilát is békén hagyjuk, sőt ezt az egész Horthy-kultuszt is sürgősen elfelejtjük, már ez is pozitívum lett volna. De így csupán csak a kötelezőt hozta, amitől ezek, gondolta, megnyugszanak, de ettől még máshol, mások előtt nyugodtan elmondhatja ugyanennek az ellenkezőjét is. (Cikk lejjebb folytatódik, nehogy abbahagyd.)

Nem értem, miért kell ezen meglepődni. Hiszen a Jobbik részéről nem ez volt az első szaftos zsidózás: volt már tiszaeszlározás, emtékázás - a mindennapi cigányozásról - ami nélkül valószínűleg a jobbikos frakciószabályzat is tilt minden felszólalást - már nem is beszélve. Ujhelyi István, a Ház alelnöke, amikor ma föltűzte a sárgacsillagot, olyan határt emlegetett, amiről nem gondolta volna, hogy valaha is átlépnek az ország házában, pedig azt azok már régen átlépték, és azóta is csak távolodnak tőle. Nem most derült ki, hogy a Parlamentben nácik ülnek - sokkal inkább az a meglepő, hogy ezen mindig ennyire meglepődünk, amikor kiderül.

Nem szeretem a személyeskedést. Nem szeretem Matolcsy Györgyöt cikizni, mert ferdén áll a szeme, és minden fényképén úgy néz ki, mint valami eszelős. Lehet, hogy egyszerűen nem fotogén alkat, még sosem láttam élőben - különben is, a sajtóban mindenkiről olyan kép jelenik meg, amilyet a képszerkesztő jónak lát. Bár az is igaz, hogy ha a munkáját tényleg jól csinálná, és nem csak ígérgetné, hogy egyszer az egész világ meg fogja látni az ő szellemi nagyságát, csak addig húzzuk ki még valahogy, akkor a kinézete sem érdekelne senkit.

Sem pedig az, hogy szabadidejében miről mit gondol? Hiszen a világ nagy géniuszai is tele voltak zakkantakkal, de például Richard Wagnerről sem érdekel senkit, hogy a fajelmélet egyik megalkotója volt, ha egyszer olyan operákat írt, amiknek minden hangja ott van. Matolcsy György is nyugodtan vizionálhatna kis piros pontokról, ha amúgy minden remekül menne. Ám ez a történet, miszerint a magyar gyerekek fenekén százból harminc esetben (ergo hetvenben nem) kis piros pont van megszületéskor, mint ahogy állítólag a japánokén, remekül megmutatja a miniszter úr viszonyulását a valóság mint olyanhoz.

Na az ilyen meccseket szeretjük, ahol még a legutolsó pillanatig se lehet tudni, hogy ki fog győzni. Ahhoz képest, hogy Obama négy éve üstökösként robbant be a Fehér Házba, most nem sokon múlott, hogy Mitt Romney átvegye a helyét.

Obama győzelmét valóban borítékolni lehetett - egyrészt mert ahhoz valami rendkívülinek kell történnie, hogy egy elnök ne töltse ki a két mandátumát. Persze most a világban van elég rendkívüli, és ez a szoros eredményből is meglátszik. Sőt Obama részéről így is nagy bravúr, hogy a 2008-as meglepetés-államok közül csak kettőt vesztett el: Indianát és Észak-Karolinát, míg a billegőnek kikiáltott államokat (Virginia, Nevada, Colorado, Iowa, Ohio és Florida) sikerült megtartania, bár erre a közvélemény-kutatások szerint számítani lehetett. Mert hiába vannak a várható eredmény hibahatáron belül, ha azok szinte mind egyfelé billennek.

Az MSZP sanda, bűnös, félrevezeti az embereket, kisajátítja Kossuth Lajost, ráadásul a bolsevista tanácsköztársaság politikai vonalát követi, emellett pedig neoliberális - írta meg a Magyar Nemzet. Nem először jelent ez ott meg, és nem is utoljára. A mostani apropója viszont az, hogy nem más, mint Kossuth László tollából íródott. Hogy ki a búbánat az a Kossuth László, nekem sincs fogalmam, de igazából nem is érdekes. Jelen esetben azért releváns, mert Kossuthnak hívják, azaz a néhai Kossuth Lajos valamely távoli, oldalági rokona. Az MSZP-re aggatott jelzők is ettől kapnak - ha nagyobb hitelt nem is, de - olyan súlyt, hogy annak már legalább a jobboldali sajtóban legyen hírértéke.

"Hogy egy ilyen ember hogy lehet nagykövet: tudjuk. Hogy egy ilyen ember milyen demokrata, azt tudjuk a levélből. De amíg élek, nem tudom megérteni, hogy egy ilyen ember hogy lehet Géza?!"

- tette föl a kérdést Hofi Géza 2000-es szilveszteri Rádiókabaréban*, annak kapcsán, hogy Jeszenszky Géza akkor még washingtoni nagykövet levélben üzente meg, hogy nem ért egyet valamelyik újságíró-díj az évi kitüntetettjeivel. Sőt mindezt még csak nem is a hivatalos ügyekben használatos követségi levélpapírra írta - nehogy bárki is azt gondolja, hogy ez valamiféle hivatalos nagyköveti vélemény - hanem annak a hátuljára, mert az már mindjárt más. Mekk mester úgy gondolta, hogy így már simán bedobhatja a "csak magánemberként" című szöveget, és senki nem fog arra gondolni, hogy esetleg nagyköveti pozícióját akarná felhasználni a nyomásgyakorlásra.

Így október huszonharmadika körül hagynám a politikát a fenébe, kormánypártostól, ellenzékestől, millástól, mindenestől, és inkább megosztanám kedvenc ötvenhatos történetemet.

Moldova György: A francia mester (részlet)

III.

Kertész nős ember volt, de meglehetősen rosszul élt a feleségével. Házasságuk elején az asszony állandóan féltékenykedett rá, minden reggel egy női kombinét kötözött fel rá az ing alá – abban reménykedett, hogy Kertész így sehol sem mer levetkőzni napközben, esténként pedig minden csomót végigellenőrzött a kombinén. Később is folyton nyomozott utána, minden fillérről elszámoltatta, ha egy fél órát elmaradt, már telefonált a mentőkhöz, a rendőrségre, a tűzoltókhoz.

A tegnapi hímsovinizmus-ellenes tüntetés tanulságai:

1. A demokratikus civil mozgalmak még mindig képesek pár óra alatt meglepően sok embert összehívni, csupán egy fészbúk-esemény meghirdetésével. A január másodikai, Opera előtti demonstrációt is három nappal korábban hirdették meg, és nem három héttel előtte, országos szinten, önkormányzati segítséggel, buszos utaztatással, mint a Békemenetet. De arra azért kíváncsi vagyok, hogy ha a Fidesz holnapra tüntetést szervezne a női emancipáció ellen, a "Kinder, Küche, Kirche" (gyerek, konyha, templom) szentháromság alaptörvényi szintre emeléséért, a permanens gyerekszülésért, valamint az asszonyverés legalizálásáért, arra ennyi idő alatt hány embert tudna összetrombitálni?

2. A civil szervezetek aktivitása nagyon örvendetes, de a puszta jelenlét nem elég. Ki kéne termelniük maguk közül is olyan embereket, akik tudnak spontán lelkesítő beszédet tartani - vagy pedig többé nem hermetikusan elhatárolódni a politikai pártoktól, és ilyenkor a mikrofonhoz engedni olyasvalakit, aki ért ahhoz, hogyan kell tíznél több emberhez beszélni. Kunhalmi Ágnes (MSZP), Vadai Ágnes (DK), Szabó Rebeka (LMP) - három női politikus, akik ott voltak, és simán oda lehetett volna őket hívni, akár egymás után is, a politikai kiegyensúlyozottság jegyében, hogy még véletlenül se vádoljon meg senki senkit semmivel.

3. Ha - jogosan - lenézzük a náci molotovdobálót, aki csak akkor bátor, ha sokan van, és akkor is eltakarja az arcát - akkor ha mi kimegyünk egy tüntetésre, és kiállunk a (sokkal vállalhatóbb) véleményünkért, akkor igenis azt mondjuk bele kamerába! Ne mindig csak ugyanazt az embert lehessen látni és hallani mindenhol, mert ez is azt a látszatot kelti, hogy ilyenkor csak néhányunkról van szó, akik közül sokkal könnyebb ugyanazt a pár arcot megtalálni.

Ha ezeket a tanácsokat a szervezők és a résztvevők megfogadják (mindenki a magáét), akkor a vasárnapi (16-i), nagyobb, szervezettebb tüntetésen már sokkal hitelesebben, meggyőzőbben, profibban tudunk mindnyájan kiállni a nők és hölgyek és lányok védelmében!

"Anyáknak hozták a levelet, benne állt: ezentúl szüljenek
havonként egy fiúgyermeket, még jobb, hogyha ikreket."

Nem ismerem az azeri-örmény háború részleteit, ezért nem is foglalnék állást, sem Örményország, sem Azerbajdzsán mellett. Elvégre nyilván nem minden azeri katona hidegvérű gyilkos, nem minden örmény katona ártatlan bárány, és minden bizonnyal mindkét országhoz köthetőek dicsőséges és kevésbé dicsőséges fejezetek. Például 1988-ban Szumgaitban azeriek mészároltak le egy városnyi örményt, 1992-ben Kodzsaliban pedig örmények egy városnyi azerit. Tehát csak azért, mert a magyar kormány a két ország konfliktusában (most éppen perpillanat) Azerbajdzsán oldalára állt, ne álljunk elhamarkodottan egyből a másik oldal mellé, nulla információval, csupán az "ellenségem ellensége a barátom" elv alapján.

A magyar kormány azon lépése, hogy Ramil Safarovot (aki 2004-ben, egy többnapos budapesti NATO-továbbképzésen az azeri hadsereg tisztjeként álmában baltával agyonverte Gurgen Margarjant, aki az örmény hadsereg tisztjeként vett részt az eseményen) átadja Azerbajdzsánnak, inkább arra int minket: ne avatkozzunk távoli országok konfliktusaiba, mert azzal beláthatatlan károkat okozunk mindkét félnek, és saját magunknak is! Safarov hazaszállításának és elnöki kegyelmének éjszakáján máris kiújult a konflikus az azeri-örmény (vagyis a vitatott Karabah-hegyvidéki) határon, a magyar kormányzatnak tehát ennyit máris sikerült elérnie.

A Baranya megyényi, örmény többségű, hivatalosan Azerbajdzsánhoz tartozó, de Örményország által 1992 óta megszállt Karabah-hegyvidék barnával, a többi elfoglalt terület pedig naranccsal jelölve -
forrás: The South Caucasus Diary

A Magyar Gárda megemlékezett saját maga ötödik születésnapjáról. Vagyis nem is ő, mert be van tiltva, hanem az Új Magyar Gárda, ami ugyanaz pepitában. Pont mint az Örkény-egypercesben, amiben a vásárló három ugyanolyan kalapot próbál fel, közben mindig csak ugyanazt az egyet rakosgatja a fejére. A régi gárdát nem engedélyezik, az újat minden további nélkül. A kormánypárt egyszer elítéli a kirekesztést (persze a Jobbik vagy a Gárda nevét soha szájára se veszi), másszor meg éppen, hogy őt tartja az egyetlen, együttműködésre alkalmas ellenzéki pártnak - vagy éppen a Fideszbarát pártsajtóban jelenik meg egy-egy kiadós cigányozás. Elmondhatnánk ezredszer is, hogy szégyen, ami itt történik, de fölösleges. Ez már senkit nem érdekel.

Örömmel jelenthetem: A Mikor? Melyiket? blog mostantól megújul: nem csak szökőévenként fog egy-egy cikk kikerülni, az is kilométeres terjedelemben, hanem gyakrabban és röviden, tömören, összefoglalóan - végülis a blogolás műfaja is pont erről szól.

Most viszont jöjjön még valami hosszabb: a Vasárnapi Hírek legutóbbi száma színes-szagos összeállítást közöl a 2014-es ellenzéki összefogás lehetőségeiről, implicite sugallva, hogy azt kéne. Pedig sajnos rossz hírem van: nem lesz összefogás. Egyszerűen nem éri meg senkinek se. Persze továbbra is az minden ellenzéki párt leghőbb vágya, hogy az Orbán-kormányt leváltsa, de ez 2014-ben alighanem még nem fog összejönni, és ezen az összefogás sem feltétlen segítene.

A Vasárnapi Hírek remek illusztrációja

Talán 1949 óta nem ébredt az ország olyan gyalázatos augusztus huszadikára, mint az idei. Első sorban azért, mert a magyar kormány és a Fidesz már-már deklarált Európa- és haladás-ellenességével frontálisan szembe köpi államalapító Szent István királyunk örökségét. Hiába próbálja Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes úr bizonygatni, hogy ő - párt- és miniszterelnökével ellentétben - igenis európai népnek gondolja a magyart, a következő tagmondatában máris ellentmond önmagának.

1. Nos, vége lett ennek az olimpiának is. Az első után született még hét másik magyar aranyérem is, és ráadásul a himnuszt sem szúrták el többször. (Akármilyen lassú és szomorkás, azért mégiscsak így a miénk.) Meg született nem kevés ezüst- és bronzérem is, amikért szintén nem érdekes bánkódni, hogy miért nem arany, hiszen már önmagában a kijutás is óriási teljesítmény. Odahaza könnyű elégedetlenkedni és jólmegaszondani, miközben a tévé előtt ülve elönti az agyunkat a nemzetiszínű gőz, és a sikereket magunkénak könyveljük el, míg a maximum alatti teljesítmények mögött rögtön az ellenség szekértolóinak a szőrös kezét sejtjük.

A londoni Olimpiai Stadium éjszaka. forrás: wiki

Vannak, akik minden sportsiker hallatán elvesztik a fejüket, és földbe döngölnek mindenkit, aki nem örül velük eléggé. (Meg lehet nézni a Tóta W.- és a Magyari-cikkekre adott reakciókat.) És vannak, akiket az olimpiai sikereink arra ösztönöznek, hogy legyen kire hasonlítani, ők adjanak erőt a küzdésre, motivációt a sportolásra és azt egészséges életmódra (még ha az élsport sok esetben teljesen másról is szól). Egy ismerősöm például Kovács Ági miatt kezdett el úszni, ma pedig már tizenhúsz kilométereket fut passzióból, kisujjból lenyomja a nagyatádi iron man-t, ennek köszönhetően nem csak remekül néz ki (lányról van szó), hanem szellemileg is olyan teljesítményeket produkál a mindennapokban, hogy én csak lesek. Ha az olimpiai sikereknek és az élsportnak csak annyi a hatása, hogy közvetve is ilyen embereket képes formálni, akkor már van értelme.

Tehát a magyar az egy félázsiai népség, ami éretlen a demokratikus intézményrendszer rendeltetésszerű használatára. Talán még sosem értettem ennyire egyet Orbán Viktorral. Sőt: ezen kijelentés legfőbb bizonyítéka az ő hatalomra kerülése és mai napig ott maradása. És hogy ezek után se mennek emberek ezrével utcára, kikérni maguknak a lefikázásukat, amire a saját miniszterelnökük méltatta őket. Végre valaki kimondta: nem kell nekünk demokrácia! Itt tényleg a tekintélyelvű, minden bomlasztó individualizmust letörő, a gondolkodás és döntés terhétől megóvó vezérre van szükség. Milyen jó, hogy itt van Orbán Viktor, aki ezt nekünk tálcán kínálja.

Egy ismerősöm fészen megkérdezte az üzenőfalán: mit nézzen? A Forma-1 magyar nagydíját, vagy az olimpiai közvetítést? Már a kérdést sem értettem, de azért válaszoltam neki: rohangáló autókat nap mint nap látni a Rákóczi úton, de olimpia csak négyévenként van, és pont most. Az meg külön a nemzeti identitásnak és a hazaszeretetnek a velejáró tartozéka, hogy drukkolunk a mieinknek, még akkor is, ha fogalmunk sincs, hogy az éppen nézett sport miről is szól?

Vannak esetek, amikről már mindenki mindent elmondott, mégsem lehet róluk eleget beszélni, pláne nem elmenni mellettük, még ha már három hetes történetekről is van szó. Ilyen eset Bándy Kata borzalmas és értelmetlen halála is. A családja elvesztett egy gyermeket, az ismerősei egy jóbarátot, a rendőrség egy kiváló kollégát, a világ pedig egy kedves és gyönyörű lányt. Persze ha kövér és pattanásos lett volna, a hiánya akkor is felbecsülhetetlen veszteség lenne.

- Alighanem mindenki megkapta a kormány konzultációs kérdőívét. Már a kiküldése előtt tudni lehetett, miről fog szólni: pont, amiről az előző kettő. Irányított kérdésekre sugalmazó válaszlehetőségek, és ha valakinek nem lenne egyértelmű, még állami pénzből finanszírozott reklámkampányon is jól a polgár agyába rágják, mi is a jó válasz. "Szerintünk fontos a fiatalok támogatása - és Ön szerint?" Igenis, érezd magad lelkileg szarul, ha valamiben nem a kormánnyal értesz egyet, hiszen ők csak jót akarnak, most mondták. Aztán majd ha ezt visszaküldi a polgárok alig tíz százaléka (amit ki igazol?), odafönt azt is óriási győzelemként adják el (a kérdésekre adott válaszoktól függetlenül), és ki fogják jelenteni, hogy itt aztán kurvára széleskörű konzultáció zajlott. Nem tudom, a kormányzat hol húzta meg magának a nevetségesség határát, de láthatóan jóval magasabban, mint ahol az objektíven húzódik. Ennél mélyebbre nem kívánok hatolni a témában.

- Apropó nevetségesség: Pálffy István éppen azért osztotta ki Hugh Grantet, hogy magát még mindig a brit miniszterelnök szerepébe képzeli. Arra a kormány azért mégis érdemesnek tartotta az angol színjátszás bociszemű szépfiúját, hogy még neki is jól megmondja a magáét, és erről a nemzet nyilvánosságát is feltétlenül tájékoztassa. Ráadásul még csak nem is magáról az üzenetről, hanem arról a bénázásról, hogy egy rohadt címet nem tud megtalálni - pedig egy gugli-keresés is csodákat művelhet! (Talán az NMHH is alkalmaz egy közepesen betanított csimpánzt, aki képes beírni, hogy "hugh grant adress".) Ha meg Hugh Grant címe mégsem hozzáférhető, az valószínűleg nem véletlenül van úgy, és akkor még Pálffy Istvánnak sem fogja magát a Scotland Yard haptákba vágni. Hagyok időt, amíg ezt odafönt is megszokják.

 - Szegedi Csanádról kiderült, hogy zsidó. A Jobbik azóta azon csámcsog, hogy melyik tagja zsidó és mennyre az - hogy ezzel is bizonyítsa, hogy neki ez a kérdés egyáltalán nem is fontos. Sőt még az is megállapításra került, hogy "a magyarság mindig vállalást jelentett és nem valami faji felsőbbrendűséget". Na most pont ilyenkor kéne alkalmazni ama bizonyos holokauszt-tagadást büntető törvényt - de most, hogy ezzel az állami Horthy-kultusszal az lényegében hivatalos szintre emelkedett, miért pont egy kéményseprő-jelmezben masírozgató paprikajancsi félmondatán akadjunk ki?

Meg különben is, aki a "Szegedi"-ből eddig nem gyanakodott, az meg is érdemli. Ebből is látszik, hogy azok szoktak a leghangosabban zsidózni, akik azt se tudják, hogy az hogy néz ki. (Azannyát, ennek nincs is pajesza!) Mondjuk pusztán ránézésre erről a Csanád gyerekről sem gondoltam volna, mint ahogy Whoopi Goldbergről se, de ez már csak ilyen egy téma. Foglalkozzon vele, aki akar.

- Lement a Budapest Pride is szépen, rendben, jó hangulatban. A rendőrség tette a dolgát, vonulás közben csak egy Árpád-sáv lengedezett a távolban, de egyéb híradások szerint sem voltak náciék többen harmincnál. Legfeljebb azon gondolkodtam idén is el, hogy ha az egyik oldalon ott egy színes, vidám, békével, zenével és jó hangulattal vonuló embercsoport, a másikon meg egy negyven fokban is tökig feketébe és acélbetétesbe öltözött, magát direkt szarul érezni akaró, artikulátlanul üvöltöző, agresszív horda, akkor ki az, aki az utóbbit választja? Ha valaki önmaga ellensége, akkor azt dolgozza fel magában, én ezennel lépek is tovább.

- Az Európa-bajnokságnak máris vége, a németek az elődöntőben kikaptak (tényleg látványosan fosok voltak, na), a döntő így két tizenegy tagú fiúegyüttes bohóckodásává züllött. Persze a négygólos különbség tényleg jól mutat a kijelzőn, és lám-lám, az a híres Balotelli (aki ugyebár Baló György és Telly Savalas törvénytelen unokahúga) sem tudott csodát tenni.

Az EB végének azonban legkedvezőbb fordulata, hogy végre azt az idegesítő számot, amit mindig adtak a meccsek előtt, után és közben, és ami állítólag az EB hivatalos dala volt, nem kell többé dosztig hallgatnom. A kilencvenes évek évek közepén, amikor mindenből sláger lett, amiben volt egy Casio-szinti meg egy dobgép  - nos, ez akkor is a kukában végezte volna. Idén meg ezzel szúrták ki a tisztességes focidrukker fülét. Focis zenei műfajban ez például mennyivel jobb (és mennyivel szebb emlékeket is idéz..):

Focit leginkább csak nemzetközi tornákon szoktam nézni, abból is csak a válogatottasokat, esetleg évente egyszer a BL-döntőt, ha van hozzá társaság, és nekem is kedvem van aznap emberek közé menni. Előbbiekből is a kedvencem az Afrikai Nemzetek Kupája, mert ott olyan országok válogatottjait látom, amiket máshol nincs esélyem, és egyébként is élvezetes a túltaktikázástól mentes, simán a két kapuról és közötte a labdáról szóló játékot nézni. (Bár már az se ugyanaz, mint tíz éve. Az európai fertőzés oda is begyűrűzött.)

De most nyilván nem Afrikáról akarok szólni, hanem a mi vén Európánkról, a gyönyörű nőről. Európa-bajnokságon a csapatokat általában három felé szoktam osztani: vannak a bénák, a nagyképűek, és a németek, akik tudnak is focizni, és a kellő alázat is megvan bennük hozzá. Nem botlanak el minden fűszálban, nem állnak meg ötpercenként fotózkodni a Bravo magazinnak - hanem megnézik, merre van a kapu, kivárják a megfelelő pillanatot, és oda rúgják a labdát bele. A másik véglet meg a görögök - és egyre inkább a portugálok - akik meglehetősen nagyképűek, csak még arra nem sikerült rájönni: mire? Ja a portugálok ott vannak a legjobb négy között? Hát persze, hiszen rúgtak egy gólt a cseheknek, akiknek még mi is kettőt tudtunk. Nagyon szép teljesítmény, gratulálok.

forrás: uefa.com

Egy barátom (igen, a bloggernek vannak olyanjai is) levelet írt az egyik mobilszolgáltatónak, melyben figyelmezteti őket: az annak idejéán megkötött szerződést nem módosíthatják egyoldalúan, még telefonadó kirovásával sem, így azt ő nem kívánja megfizetni. Hogy jogilag ez mennyire állja meg a helyét, döntsék el az illetékesek meg a hozáértők, meg akiket egyáltalán felvettek a jogi egyetemre (ahonnan nekem sikerült volna három ponttal lecsúszni, ha egyáltalán azt írom be az első helyre, de ez most mindegy). Én mindenesetre drukkolok neki.

Zupasta országgyűlési képviselő felszólalása a Nemzeti Összetartozás Napján, 2012. június 4-én:

Elnök úr, köszönöm a szót.

 

Tisztelt Ház, tisztelt Elnök Úr, képviselőtársaim!

 

Teljes mértékben üdvözlendő, hogy a kormányzat június negyedikét egy önmarcangoló, önsajnáltató gyásznap helyett a nemzeti összetartozás napjaként kezeli, és ezt  anapot arra kívánja felhasználni, hogy köldöknézegetés helyett a jelen kérdéseit állítja a középpontba, korszerű és előremutató választ keresve rájuk.

And now for something completely different. Idén is beköszöntött az Euróvíziós Dalverseny, aminek az értelméről lehet vitatkozni, de nem érdemes, hiszen jövőre úgyis megrendezik, és azután is, és azután is, ha van rá igény, ha nincs. Bár azért mégis pozitív, hogy van egy fórum, ahol - habár csak egy-egy dal erejéig, de - még azok az országok is megmutathatnak egész Európának egy csipetet zenei életük aktuális állásából, akiknek amúgy erre nem sok lehetőségük van.

Ezzel a lehetőséggel élve idén Finnországot egy helyi svéd lány képviseli anyanyelvén, Oroszországot egy burját asszonykórus, az osztrák dal felső-alpesi tájszólásban szól, a török dal pedig egy szefárd klezmer. Itt az ideje tehát, hogy Magyarország is végre egy lovári nótával képviseltesse magát, de ne legyünk telhetetlenek: Ádok Zoli és Wolf Kati után a Compact Disco egyenesen színvonalasnak számít. (Még egy Rúzsa Magdi vagy Bayer Friderika már tényleg utópia lenne.)

Az idei mezőny aránylag erősnek számít, és bár a Mikor? Melyiket? blog kedvencei általában nem szerepeltek túl fényesen, azért mutassuk be őket:

Kádár Jánost biztos sokszor köszöntötték úgy születésnapján, hogy "Éljen száz évig Kádár elvtárs!". Talán ők se gondolták volna, hogy kívánságuk teljesülni fog - még ha maga Kádár János ezt már nem is érte meg.

Legszívesebben semmit nem írnék. (Nem is írtam már hetek óta. Ezért elnézést kérek minden olvasótól.) Most is csak azért teszem, hogy ne hallgassak. Egyébként semmi meglepő nincs: a demokrácia menetrendszerűen, negatív parabola alakban épül lefelé. Hogy a legújabb koncepció már a többpártrendszer ellehetetlenítése az állami támogatás beszüntetésével, ezen sem kell csodálkozni. A Fidesz persze korlátlanul használhatja az állami forrásokat, hiszen az állampárt alá rendelt Állami Számvevőszék biztos nem fog érte szólni. Amikor megláttam a "Magyarország megújul" hirdetéseket, narancs alapon ezüst betűkkel, csak sokadszorra esett le, hogy ezek nem a választási kampány maradványai, hanem most már - az EU-s pénzekből eltartott - Új Széchenyi Terv része.