Mikor? Melyiket?

Az MSZP álláspontja szerint támogatja a vizsgálóbizottság létrehozását a NAV-csalások ügyében, csupán nem akarja, hogy a képviselőik neve a nyíltan rasszsita, antiszemita, homofób, összefogóan: undormányos nézeteket osztó jobbikos képviselőkével legyen egy lapon. Fasisztákkal nincs összefogás, még ügyek mentén se, mert már azzal legitimáljuk őket. Ez már a második világháború vége óta fennálló, nemzetközi szinten fennálló írott-íratlan szabály, nem csak baloldali, hanem konzervatív, liberális és egyéb demokratikus pártok számára. Meg az MSZP már 2010-ben megmondta, hogy a Jobbikkal semmilyen kérdésben vagy indítványban nem fog együttműködni, szóval ez nem valamilyen mondvacsinált indok, amit a szocik most szoptak az ujjukból. Ellenben ugyebár 78 ember (a képviselők 20 százaléka) aláírása kell egy parlamenti bizottság fölállításához, ami  - az MSZP érvelése szerint - az a függetlenek bevonásával és a Jobbik kihagyáasával is összejöhetne, sőt. Ám ebbe azért menjünk bele.

Ma (november 25-én) hatvan éve esett a legendás "négy-kettő a félidőben, a végén hat-három", ezért ma egy focis témájú cikkel pótoljuk a lassan egy hónapja tátongó űrt. Márpedig a labdarúgás örök témát szolgáltat a napi sajtónak, vagyis inkább fordítva: a kormányzat emelte a labdarúgást a közpolitika terepére. Arra már Tóta W. Árpád nagyon jól rámutatott, hogy ennek mennyire semmi rételme, de most a program új lendületet vett, és erre pont az MTK százhuszonötödik születésnapját sikerült felhasználni.

Hollandiától kikapni nem akkora szégyen, a gólkülönbség három fölött meg alapból irreleváns. Voltunk már lejjebb is, például amikor 2006-ban Máltától is kikaptunk, de azóta tagadhatatlanul történt némi fejlődés. A tavalyi EB-re például legjobb csoportharmadikként jó pár továbbjutó másodikat is megelőztünk, idén pedig egy 92. percben bekapott gólon IS múlhatott volna, hogy a pótselejtezőbe jutásra Törökország mellett mi legyünk az esélyesek a csoportból (bár matematikai esélyünk még így is megvan, ha Észtország idegenben veri Romániát). Így is a végül kijutott Svájccal, Belgiummal és ha minden igaz, Boszniával kerültünk sorsoláskor egy dobozba, a FIFA ranglistáján pedig harmincadikak vagyunk (vagyis voltunk egy hónapja), ez alapján a harminckét csapatos vébére is simán kiférnénk. Tehát lehetne elég érvet felhozni amellett, hogy a magyar foci nincs is olyan rossz bőrben.

Vanczák (3) és Devecseri (14) beszédes arcai
az ötödik holland és harmadik Van Persie-gól után. Kép: FIFA

Itt meg egyszerűen arról van szó, hogy a Fidesz mindent csak fegyelmezéssel akar megoldani, a kábítószerek kérdésében sincs semmi értelmes válaszuk, csak hogy ma már akár a legminimálisabb fűmennyiségért is letöltendő járhat. Erre meg itt van egy viszonylag magas poszton dolgozó pártkatona, már-már-tiszt, akiről kiderül, hogy életvitele még a saját maga által hirdetett normáknak sem felel meg. Maga a kokszolás a kisebbik baj, hiszen már az Európai Parlament vécéiben is találtak kokain-nyomokat (ami ettől még nem lesz helyes, de legalább tudjuk, hogy nem egy elszigetelt problémával van dolgunk). Sokkal inkább arról van szó, hogy akasztják a hóhért: tetten érték erkölcscsőszék emberét, nekik meg innentől kezdeni kell vele valamit. Vagy nem - hiszen simán tehetnek úgy is, mintha ez a videófelvétel nem létezne, a választóik meg úgyis jobban hisznek nekik, mint a saját szemüknek.

Másrészt meg arról van szó, hogy ebben az országban lehet tökös programokat írni, lehet elvek mellett kiállni, lehet ügyeket fölkarolni - senkit nem érdekel. A régi arcokkal az a baj, hogy mit keresnek még mindig ott, az újakkal meg az, hogy ők meg kik és mit akarnak? Közben meg a baloldal bénán hagyja, hogy az embereit egyenként vadásszák le a fideszes karaktergyilkosok: nemrég még egy hivatalban lévő miniszterelnököt is sikerült kicsinálni, ami azért tényleg nem semmi teljesítmény - nem csak a támadók, de a védők részéről sem.

Kérjük, szíveskedjenek vigyázni, a zsarnokságok leáldoznak. Szíria következik.

Amerika és a népirtások tekintetében nagyjából öt plusz egyféle variáció képzelhető el:

1. Nincs népirtás és Amerika sem avatkozik be, mert nincs miért. A világ knapp kétszáz országából minimum egyszerre százkilencvennyolc ebbe tartozik.

2. Nincs népirtás, de Amerika azért beavatkozik. Például mert neki nem tetsző kormány kerül hatalomra, mint Iránban '53-ban vagy Grenadában '83-ban. Ez még az old school republikánus hozzáállás, ma már nem szokták használni. Ennek továbbfejlesztett változata, amikor

3. Nincs népirtás, de Amerika beavatkozik, és akkor már lesz. Elég annyit mondani, hogy Chile '73. Ez a szokásos Kissinger-féle doktrína, miszerint ha a Amerikának valami jó, akkor támogatjuk, ha meg nem jó, akkor megdöntjük. Ma viszont a múltbeli ilyenek (Nicaragua, El Salvador) miatt is egyre többet kell Amerikának magyarázkodnia, Kissinger pedig nyilvánvalóan elég sok kárt okozott Amerika megítélésének, hogy az ilyen felsálak miatt megnövekedett antiszemitizmusról ne is beszéljünk.

4. Népirtás van, de Amerika távol marad: olyankor miért nem tesz semmit ellene, pláne ha meglenne hozzá a hatalma? Ruanda, Bosznia.. Csak pár olyan népirtás, ami Amerika (vagy az általa befolyásolt nemzetközi erők) tudtával és végignézésével történtek. De akár a második világháborúban is az amerikai gépek miért a budapesti lakóházakat bombázták, miért nem az Auschwitzba tartó síneket? Ha a transzportok állnak pár napig, máris megmenekül pár ezer ember. De Amerika nem zsidókat akart menteni, hanem háborút akart nyerni, és a haderejét arra fordította, ami a célját szolgálja. Vagy annyit mondok, hogy 1956, amikor is egy ország várta az amerikaiakat - csak ők akkor éppen Szuezzel voltak elfoglalva, érthető módon.

5. Népirtás van, Amerika pedig beavatkozik. Ilyenkor meg természetesen jönnek a békeszónokok, akik szerint Amerika féktelen agresszor, aki magát milyen jogon érzi feljogosítva, hogy világcsendőrt játsszon, és különben is az egészet csak a pénzért teszi meg az olajért, és minden állítólagos humanitárius szándék csak maszlag. Szaddám Husszeint például már-már annyira kellett sajnálni, mintha a világ legbölcsebb vezetője volna, Irak pedig a béke és demokrácia szigete. Az afgán tálibok békés vallási fanatikus uralma, csadorral, szakállrendőrséggel, nyilvános megkövezésekkel is nyugodtan maradhatott volna, csak ne bántsuk a világbékét.

+1. Népirtás van, Amerika beavatkozik, és akkor még nagyobb népirtás lesz. Ezek leginkább azok a helyzetek, amikor az Egyesült Államok egy meglévő konfilktusba száll bele, ahol egyik fél sem a civilizáció gyöngyszeme, pl. a koreai vagy a vietnámi háború. Most Szíriában is hasonló kezd kibontakozni, de amíg még el sem kezdődik, ne ítéljünk előre.

 Hasznos térkép a szíriai polgárháborúról (júniusi állapot), forrás: Wikipedia. Zölddel a kormányerők kezén lévő települések láthatóak, barnával a lázadók által elfoglaltak, okkerral a kurd csapatok által ellenőrzöttek, kékkel pedig az eldöntetlen helyzetűek. (Ha jól vettem le, akkor türkizzel az inkább a kormányerők, lilával az inkább a lázadók által ellenőrzött területek láthatóak.) Akit jobban érdekel, annak itt egy részletesebb térkép, magyarázatokkal.

Először is szögezzük le: ferencvárosi lokálpatriótaként borzasztóan fáj, hogy az FTC szurkolótábora az, amivel a legkevésbé tudok közösséget vállalni. Pedig az első két NB1-es meccsemet is a Fradi B-közepében töltöttem, ám amit ott láttam-hallottam, az valahogy nem nyerte el a tetszésemet. Ugyancsak ferencvárosiként elég skizofrén állapot az is, hogy egyrészt örülök, hogy kerületemben egy szép, új, korszerű, modern létesítmény épül, ráadásul rohamtempóban. Ám az mélységesen elkeserít, hogy az adómilliárdjainkat a kormány nem az oktatás vagy egészségügy fejlesztésére, vagy pedig mindennapi életünk megkönnyítésére költi, vagy akár a tömegsportra, hogy az ifjúságot rávegyék az egészséges testmozgásra - hanem a reményeinket rendszeresen alulmúló professzionális futballra. Azon belül is némely - politikai okokból - kivételezett csapatra, mint a Videoton, Felcsút, Debrecen vagy éppen a Ferencvárosi Torna Club.

Múlt szombaton pedig a Puskás Ferenc Stadionban - amit az FTC megkapott hazai pályának, amíg a sajátja felépül - rendezett FTC-MTK mérkőzésen a hazai szurkolótábor (egy része) ismét átlépte a civilizált jóízlés határát. Ezek közül ami a közvéleményhez is eljutott: a magasba emelt, hatalmas "In memoriam Csatáry László" molinó, amivel a héten meghalt nyilas gettóparancsnokra emlékeztek. Azért ez jutott el a közvéleményhez, mert ezt mutatta a köztévé másodpercekig és olvashatóan. De nem ez volt a szurkolók és a velük együttműködő szervezők első húzása azon a mérkőzésen.

kép: 444.hu

Egy hete ilyenkor nagyon jó lett volna leírni, hogy a 2013-as Budapet Pride-ra rekordmennyiségű, nyolcezer ember vett részt (ami oké, a berlini hétszázezertől még némileg elmarad, de azért ez is valami). Jó lett volna leírni, hogy végre egy minden extravagancia és flittertanga nélküli, csupán vidám és jókedvű tömeg sétált végig az Andrássy és a Bajcsy-Zsilinszky úton. Köztük az eddigieknél is több híresemberrel, és egyre több olyannal, akik belátták: ez a tüntetés nem a megbotránkoztatásról szól, ahogy azt sokan szeretik beállítani, hanem egy olyan magyar társadalomról, ahol mindenki bátran vállalhatja magát, nemét, színét, vallását és szexuális irányultságát, minden formális és informális, állami vagy társadalmi retorzió nélkül. És persze a pártállását is, ami szintén nagy haladás az eddigi civil megmozdulásokhoz képest, hogy a szervezők nem kérték a pártjelvények otthon hagyását (valaki rájött, hogy a parlamentáris demokráciához ők is hozzátartoznak). Így az ismert politikus-arcokon túl a PM is coming-outolhatott kis zöld-fehér zászlócskáival, az MSZP pedig frissen alakult LMBTQ munkacsoportjával volt jelen és szórta meg a terepet saját készítésű szivárdáival.

A képen Simon Gábor, az MSZP országgyűlési képviselője, valamint
Waliduda Dániel, a párt LMBTQ munkacsoportjának vezetője.

Mi lenne, ha a villamosvezető tovább vezetné a villamost, a gyalogos pedig máskor jobban körülnézne, és menne tovább az élet, ahogy azelőtt? Most már mindkét félnek ismerjük a sztoriját, amik nem mindenhol vágnak egybe, de azért összerakhatunk belőle egy konzekvens történetet. Mindenki elismerte a hibáját, még ha egy nőt, pláne egy állapotos nőt megütni jóval nagyobb hiba, sőt bűn, mint lelépni a piros zebránál. Míg az is igaz, hogy egy hirtelen indulatból elkövetett pofonba sokkal nehezebb belehalni, mint abba, ha átzakatol az emberen a négyeshatos.

"Hát tessék magatokat jól érezni!
Vasárnap este buli lesz! Ha eső nem lesz!
Ha lesz, nem lesz! Ha nem lesz, lesz!"

(Szikora Róbert: Így jácctok ti - Nagyferó-paródia)

És végre, végre, végre megtörtént, amire egész Nagy-Budapest székesfőváros ifjúsága már hónapok óta várt: a Nemzeti Táncválasztó Párválasztó a budai várban, amit a találékony ötletgazdák a "Szabad egy táncra?" fantázianévvel láttak el. Így is kell: szabad népnek szabad táncot! Aztán hogy mennyire volt szabad, arról majd később lesz szó.

Az esemény délután négykor kezdődött, amit egy magasrangú politikus, alighanem Soltész Miklós, az Emberi Erőforrások Minisztériumának szociális és családügyi államtitkára nyitott meg. Akkor még javában az ugyanezen minisztérium iskolai szegregációs terve elleni tüntetésen vettem részt, mint alant látható, így az államtitkár úr ékes szavairól sajnos lemaradtam, pedig biztos szórakoztató volt. Amikor odaértem - olyan hat óra körül, természetesen bringával feltekerve, amiért külön dicséretet érdemlek, köszönöm - éppen egy néptánccsoport ropta a mulatósat. Ez volt az első meglepetés: egyrészt a szabadba volt megígérve, mégis a Nemzeti Táncszínház előterében volt felállítva a színpad és a meglehetősen szűkös nézőtér. Úgy tűnt, hogy a hően várt, ám végül szereplését lemondó eső miatt vitték be a cuccot fedett helyre, ami önmagában még dicséretes, főleg mert 2006 augusztus huszadika ebből örök leckét adott a mindenkori állami ceremóniamestereknek. Ám így a rendelkezésre álló fedett tér pár tucat emberrel is dugig telt, az izzadságszagra pedig rá lehetett volna könyökölni.

Az iskolai szegregáció törvényesítését ellenző, vasárnapi tüntetésen senki nem hívott föl a színpadra, utána a fórumon meg már nem voltam ott (ellenben a budai várban tartott Táncválasztó Párválasztón sokakat láttam, akiket előtte a vonuláson is). De azért közben elég tökös kis beszéd fogalmazódott meg bennem. Tudom, hosszú, talán nem is mindenhol érthető könnyen, meg nem is került bele minden szempont és részprobléma, és hogy fogok én ezért észrevételeket és támadásokat kapni minden oldalról, teljesen helyesen, már ha valaki elolvassa. Leginkább, arra a vádra készülök fel, hogy mentegetni akarom a rasszistákat (és/vagy a cigányokat) - ami még igaz is lehet, hiszen amikor emberi és intézményi motivációkat keresünk, akkor nagyon nehéz megtalálni a határt a megértés és a mentegetés között - mint ahogy ez a szóban forgó törvény alkotóinak sem sikerült. (Csak a "bunkó pesti nem tuggya, hogy nálunk vidéjken mi van, külömmben ugyanolyan rasszista állat lenne, mint én" tartalmú hozzászólásokat kéretik mellőzni, mert az sehova nem visz. Köszönöm.)

Kedves Barátaim!

Örülök, hogy ennyien eljöttünk, dararam, dararam [a kötelező kezdőköröket majd máskor kidolgozom].

Nyilván akik itt vagyunk, azért jöttünk el, mert ellenezzük roma és nemroma magyar gyerekek külön oktatását. De lássuk be: erről nagyon sokan másképp gondolkodnak, és itt is elég kevesen vagyunk ahhoz képest, mint amennyi a változáshoz kellene, vagy mint amennyit ez a téma Nyugat-Európában vagy az Amerikai Egyesült államokban megmozgatna. Mi tehát az oka a passzivitásnak, és főleg annak, hogy a Jobbik is legalább ennyi, ha nem több embert tud megmozgatni a rasszista intézményszervezés érdekében?

Na már megint itt az Euroviziló, sőt már vége is, ezért gyorsan ki kéne válogatni belőle a legjobbakat, amiket a Mikor? Melyiket? blog a legjobbnak tart. Meg lesz egy, amit örök időkre a legpocsékabbnak, de erről majd akkor. Az elmúlt években a verseny meglehetősen ellaposodott, és láthatóan már egyre több országnak célja, hogy a meglévő kategóriákból (a csilivili; a népiesch - ebből külön az írkeltás és a balkános; a nagybulizós; nagyonfájós; a keményrockos; a tuctucos; az idétlen) kitörjön, és végre Magyarország is, de erről is majd később. Tehát a Zupasta Forradalmi Istencsászárság egyszemélyes szakmai bizottsága és ugyanannyi fős közönségszavazása is meghozta a maga döntéseit. Bár önálló államként is itt működünk Magyarország határain belül, de azért egymagunk népszavazással eltöröltük azt a szabályt, hogy saját hazára nem lehet szavazni. Annál is inkább, mert a magyar előadónak idén végre nem csak nemzeti szolidaritásból kell drukkolni, hanem mert tényleg olyan, hogy lehet. Na lássuk.

A KDNP olyan, amilyen, már megszoktuk. Megint olyasmiről beszél, amiről fogalma nincs (a mariska mint "gyilkos szer"? ehhez csak gratulálni tudok), kifogásolja a "drogkábulatot", míg a vallásos bigottság és az ebből fakadó általános tudatlanság kábulatát büszkén hirdeti. Nem tudni, hogy ez egyébként nulla egész hány százaléknak jön be, de biztos van rá oka a Fidesznek, hogy kitartja. Talán mert így az állásfoglalás terhét néha át tudja tolni a kényelmetlenebb kérdésekben. A hír - miszerint a marihuána legalizációjáért rendezett tüntetésen feltűnt az Együtt 2014 transzparense is, amire a KDNP rögtön lecsapott, az E14 pedig hevesen tagadja, hogy ehhez bármi köze lenne - nem is róluk szól. Hanem keményen az E14-ről.

Szombaton elkezdődött, és immár a felénél is túl van a 2013-as Titanic filmfesztivál, ezúttal sorrendben a huszadik. A világ független filmjeinek legjava ismét eljött négy budapesti moziba (Uránia, Puskin, Toldi, Örökmozgó), hogy a sok csilivili mellett azt is lássuk, mi történik Halivúdon kívül. Sajnos távol-keleti filmből idén csak kettőt láthatunk, de csehből annál többet, hiszen az idei meghívott ország Csehország, ami külön szekciót kapott. Akárcsak az ír, a skandináv vagy az amerikai alkotások, nem beszélve a többi, tematikusan összeválogatott (zene, bűnözés) darabról, és idén feltűnően sok második világháborús témájú film is műsorra kerül. Egyetlen embernek természetesen lehetetlen mind a hatvan-valahány filmet megnéznie, de a blogunk írói azért rendesen próbálkoznak. A lista természetesen folyamatosan bővül, érdemes lesz vissza-visszatérni!

Résztvevő megfigyelés az
Első Magyar Egyetemfoglalás ötödik estéjén

Bevallom, eddig eléggé szkeptikus voltam a diáktüntetőkkel. A céljaikkal mindig is egyetértettem, de az eszközeiket kontraproduktívnak tartottam. Ezt a cikket is arról akartam eredetileg írni, hogy teljesen jó, amit csinálnak, de ne szeparálják el már magukat ennyire mindentől és mindenkitől. Hiszen annyi szolidaritást, szellemi és erkölcsi támogatást kapnak annyiféle helyről, ők pedig azt konzekvensen nem viszonozzák. Hétfőn például az Éhségmenet (arról is akarok majd még írni) a Deák téren vonult el, köszöntötte az éppen ott tüntető diákokat, akik még csak vissza sem integettek. Sőt sokan közülük azt sem tudták, hogy ez most mi ez itt? Szóval ezzel a mindentől elhatárolódással csak azt érik el, hogy azt a látszatot keltik: vívogatják a maguk kis harcát, de mindenki másra magasról tesznek. Ez pedig egyre inkább antipatikus kezd lenni.

(A képeket a szervező és résztvevő diákok készítették, forrás: Facebookról, vágatlanul.)

Reakció a Mandiner blog "Hogyan ne rasszistázd a jobboldalidat?" című szerecsenmosdatására, amit ott is megkommenteltem. (Vagyis eredetileg ott volt komment, de olyan kiválóra sikerült (és olyan hosszú lett)  hogy az már bejegyzésnek is megteszi.)

"Jajjjj de nagyokat tetszik ferdíteni ebben a cikkben - és most csak a bevezetőről beszélek. A szellemesen elbújtatott valódi célt: Schmidt Mária tökös megvédését most inkább nem kommentálnám. (Legfeljebb a végén egy kicsit.)

Először is: ne mossunk össze dolgokat. Senki nem a jobboldaliság fogalmáról beszélt, hogy annak lenne a rasszizmus az előfeltétele. Itt legfeljebb a mai magyar (intézményes) jobboldalról lehet szó, amit a közéletben két és fél párt jellemez. Azok alapján pedig kijelenthetjük, hogy ma Magyarországon nem létezik mérsékelt jobboldal. Léteznek mérsékelt jobboldali, sőt kifejezetten européer konzervatív emberek, akik közül sokan - jobb híján - a Fideszre szavaznak mint a közép felé közelebb eső, jobboldali pártra. De amíg az a párt nyilvánosan futtatja a magyar közélet legnagyobb rasszista szócsövét, kiáll mellette, sőt az első sorba tolja, addig elmondhatjuk: ez a párt - ami nem mellesleg a teljes magyar politikai életet ellenőrzi - támogatja a rasszista nézeteket. Aki pedig emellé a párt mellé áll, ha befogott orral is (de inkább csak befogott füllel), az értelemszerűen megtűri a rasszizmust.

Az LMP-ben a hétvégi pártszakadás-kilépés-leválás (hívjuk, ahogy akarjuk) nem előzmények nélküli, és a törésvonalak is már régóta látszottak. Meg egyáltalán az, hogy az LMP nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és nem csak azért, mert a szavazói cserben hagyták, hanem mert - alighanem tapasztalatlansága folytán - belegyalogolt a már jól ismert csapdahelyzetekbe, és így a politika éppen, hogy náluk nem lett más. A mássá tétel legalább három fő pontban hibázott: a demokratikus struktúra, az ideológiai tisztaság, valamint a párbeszéd és együttműködés terén - így abban sem volt megegyezés, hogy merre menjenek tovább.

fotók: a párt hivatalos képtára a picasa-n

Vajon mit szólna mindehhez, ha látná? Mit szólna, hogy egy ország emlékezik meg róla, sőt egyre többeknek hiányzik egyre jobban? Mert tényleg nagyon szeretnénk tudni, hogy minderre, ami ma, Magyarországon van, hogy reagálna? Vajon undorodva elfordulna az egésztől, be a fal felé? Vagy éppen most adná föl nyugodt konzervativizmusát, és emelné föl a hangját és a gitárját? Elénekelné-e megint a politikusnótát „az oktatási reform szükségességéről”, vagy hogy „az eltűnés a legeslegjobb demonstráció”? Esetleg vonuljunk ismét illegalitásba az após pisztolyával?

Ennek önmagában nem volt sok értelme. Vagyis az értelme az volt, hogy volt. Egy Balog Zoltán feat. Hoffmann Rózsa sajtótájékoztatóra azért elmennek a fő médiaorgánumok, ki tudja, hátha most mondanak valami újat. Ez ugyebár rendre elmarad, vagy legalábbis pozitív irányba, de az ő személyük és pozíciójuk van olyan súlyú, hogy minden megszólalásukat csillió kamera vegye. Ugyanez a Hallgatói Hálózat és más(?) diákszervezetek aktivistáira nem feltétlen igaz. Már csak azért se, mert amíg az országban a helyzet nem változik, addig ők se fognak tudni új tartalmat hozni. Az ő erejük nem a felkent hatalmukban van, hanem a mozgósítóerejükben és állandó jelenlétükben. Hogy most mit mondtak, igazából érdektelen, legalábbis abból a szempontból, hogy látatlanban is ki lehet találni. Esetleg csak az indulat volt most bennük túl sok, ami visszájára fordíthatja a feléjük táplált szimpátiát. (Szó ami szó, a bullshitező fiatalember stílusa tényleg elég gáz, már elnézést. De a lány nagyon felkészült és aranyos, neki rá kéne állnia akár főállásban erre az érdekérvényesítő vonalra.) Viszont annyiban tényleg jogos, hogy egy konferencián elvárható az előadótól, hogy utána lelkesen várja a kérdéseket, főleg, ha ezt előtte meg is ígérte.

A mai nap szomorú aktualitása: 1943. január 12-én indult meg a doni offenzíva, ami a II. magyar hadsereg többsége, legalább százhúszezer katona és munkaszolgálatos halálát eredményezte. De ez idén valahogy más, és nem csak azért, mert a kerek hetvenedik évforduló.  Azért is, mert hosszú idő után most esik róla ismét komolyabb szó, hogy kik is voltak a katasztrófa valódi felelősei? A Don-kanyart a rendszerváltás óta már nyíltan tarthatjuk számon nemzeti tragédiáink között is az egyik legsúlyosabbnak, de eddig az olyan nézőpontok voltak a jellemzőek, ami a magyar katonákat az ezeréves határok hős védelmezőinek állították be, és nem egy embertömegnek, akiket gyakorlatilag egy szál ingben küldtek ki az orosz télbe, teljesen fölöslegesen. (Sára Sándor túlélőkkel készült interjúit most éppen a Duna televízió vetíti szerdánként, azokból remekül le lehet vonni a logikus következtetéseket.)

Fotó: id. Konok Tamás + Index

Elnézést kérek, de nem értem, mi a baj Bayer Zsolt legújabb magasröptűjével? Csak azt adta, amit tőle eddig is elvártunk. Sőt most az eddigieknél is gyatrább minőségben. Hiszen ez lényegében szó szerint megegyezik azzal, amit már a Bándy Kata-ügy kapcsán is megírt, ahol egy brutális bűncselekményt és egy tragédiát ragadott meg arra, hogy ő is egózzon kicsit. Az akkori gyilkos mosolygós fényképében is a cigányság világuralmi szándékát látta manifesztálódni, tehát kijelenthetjük, hogy kissé paranoid a drága szívem. (Meg akkor azért fohászkodott, nehogy az elkövető cigány legyen, mert akkor neki is cigányoznia kell, amit nagyon nem akar, csak a hangok mindig azt mondják.) Szóval nem ez a mostani volt a legelsője, de nem is a legciffrábja. Lényegében minden bűncselekmény kapcsán, aminek az elkövetője cigány, vagy csak részben az - ergo másik részben nemcigány magyar - megragadja az alkalmat, hogy cigányozzon egy jót. Persze azon bűncselekményekről, aminek nem cigány az elkövetője, eszébe sincs etnikai következtetést levonni, sem pedig a cigányság azon túlnyomó hányada kapcsán, ami meg nem követ el bűncselekményeket. Bayer Zsoltnak megvannak a maga prekoncepciói, és az általa látottakat-hallottakat is úgy szűri meg, hogy azok ennek megfeleljenek.

Mást se hallunk idestova három éve, hogy bajban van az ország, mindenki legyen szíves és értse meg, hogy ott kell szorítani a szíjon, ahol tudunk, és ehhez mindenkinek hozzá kell járulnia, amivel tud vagy amivel megmondják, hogy lesz majd neki valamikor nagyon jó, amikor majd a rohadt gyümölcs beérik. Az egyéni érdekeinket kicsit helyezzük háttérbe a közös, nemzeti érdekeink javára: például ne akarj te diplomás lenni, és ne akarj magadnak saját vagyont öregkorodra, mit képzelsz – inkább örülj olyna közös sikereinknek, mint az Orbán-család privát háza táján épülő felcsúti stadion, sőt most legújabban az Országgyűlési Őrség.

Így az új év első napján ragadjuk meg az alkalmat, és összegezzük a tegnap elmúltat, egyúttal hadd kívánjunk vidám 2013-at mindnyájuknak! Ebben segítségünkre lesz Farin Urlaub és a Die Ärzte zenekar, akik tavaly áprilisban jelentkeztek új albummal, ez is azon van rajta. Figyeljünk a szövegére és vonatkoztassuk hazánk politikai elitjére, vagy akire akarunk. (Aki nem beszéli Hoffmann Rózsa kedvenc nyelvét, az lejjebb elolvashatja a nyersfordítást.) (Amúgy egész jó kis nyelv ez, nem kéne megutáltatni mindenkivel. Remélem, ez a kis muzikális tanmese valamennyire majd ellensúlyozza az erre irányuló központi törekvéseket.)

Na, várjátok már a világvégét? Pataky Attila már meglehetősen, de azért a biztonság kedvéért  beírt egy Edda-koncertet is a naptárába. Na jó, igazából szerinte se fog elpusztulni mindenki, csak a pénz szűnik meg. Hogy ennek ő miért örül, és hogy harminc év alatt összebazsevált vagyonkájával mihez fog kezdeni, azt nem tudjuk - de ezek szerint mégiscsak az járt jól, aki eddig még nem vette meg a jegyét a BS-be, mert a jövő héten már minden bizonnyal ingyen kapja meg. (Én már voltam 2007-ben, annak az volt a mottója: "Amíg él, el nem felejti" - ez így is lett, be is osztottam magamnak jó pár évre.)

Persze a világvége kérdése jóval (khm..) komolyabb helyeken is kiverte a biztosítékot, a Helyi Téma múlt heti száma azonban meglehetősen szkeptikusan állt hozzá:

Az immáron tíz napja tartó diáktüntetések történetében tegnap fordulópont következett be azzal, hogy most már a rendőrség vitte el a tüntető diákokat. Törvényileg valószínűleg meg is lehet indokolni, hiszen egyrészt nem volt előre bejelentve (ez se), másrészt meg a forgalmat is akadályozták (akárcsak a Petőfi hídon múlt hétfőn), szóval arra lehetett számítani, hogy egy idő után a rendőrségnek is lesz egy-két szava. Ám az intézkedésnek is megvan a maga módja, például hogy előtte a rendőrség felszólítja az egybegyűlteket a távozásra, ám ez most nem történt meg. Viszont az sem igaz, hogy a tüntetés nem volt agresszív, hiszen nem csak az az agresszió, ha valaki szétveri a várost vagy Molotov-koktélt dobál, hanem az is, ha passzív agresszióval él. Az ülősztrájk például azért talán a leghatásosabb demonstrálási forma, mert nem lehet vele szemben arányosan föllépni, de előbb-utóbb azt is megoldják. Tehát aki a rendőrautók elé ül, bármilyen jogosan is tiltakozik, az számítson helyszíni intézkedésre.

Ez már nagyon hiányzott. A KFT nem az a sokat koncertező zenekar, az utóbbi években pedig a fesztiválok és a ZP is mintha elmaradtak volna. Csak a születésnapi koncert, ami biztos, ez pedig idén - a harmincegyedik - az A38 hajón tartatott. meg. Az idei koncepció szerint az 1981-es, első koncertet adták elő, persze a szükséges ráadásokkal, hiszen Afrika vagy Balatoni nyár nélkül elképzelhetetlen lenne egy koncert. De legfőképp tényleg a legkorábbi számok közül válogattak: kezdésnek Elmúltak az ünnepek, majd szinte az egész első lemezt eljátszották. Eddig nem is gondoltam volna, hogy a Budapesti anzixot vagy a Szép szolidant el lehet játszani élőben is. Ám ami leginkább meglepő: a Bábu vagy is műsorra került, az eredeti koreográfiával, épphogy csak fekete-fehér smink hiányzott (II. Lengyelfi Miklós műtősruhája azért feltűnt).

"lelkem odvában megdöglött a bagoly"

Benne volt még teljes egészében például a Kincses kalendárium, Az ősemberek mi vagyunk, és még egy-két szám, amit nagyközönség valóban nem hallhatott már vagy harminc éve. Közöttük meg természetesen Náti bácsi és Dráni bácsi szórakoztatták kívülről tudott, de mégis mindig újat adó versikéikkel a nagyérdeműt. A cél akármennyire is a korai '80-as évek és az újhullámos pinceklub megidézése volt, azért az aktuális események reflexiója se maradt el: "Halló! Szia! Mikor? Tízezer-hányszáz? Ez nem lehet igaz. De lehet? Az egyetemen? Sokan vagytok? Szegeden és Miskolcon is? Az jó. Azért vigyázatok egymásra. Szia." - szólt a Telefon. Sajnos az ezután kívánkozó Tea pont kimaradt, és még a ráadásba is belefért volna sok minden, az időkeret egyáltalán nem szorított. A koncert egyetlen hibája tehát csak a rövidsége és a ritkasága volt - ha ezen változtatva lesz a jövőben, annak fogunk örülüni. Ám ez a szerda este így is adott annyi élményt, amit jó sokáig el lehet majd raktározni.